Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.)

telik korommal. A háziasszonyok beengednek, csakhogy amikor elkezd szállni a korom, akkor aztán egeret-gyíkot szórnak rád gondolatban, holott számukra úgyszint lényeges, hogy a kémény szeleljen, csak nem tudják zabolázni durva ösztöneiket. Kéményseprő? ha, ha, ha.

A leggroteszkebb az, kritikátlan szájhősködésnek tűnhet, de voltam én már feltaláló is, csakhogy ehhez meglehetősen keserű tapasztalatok fűznek, nem nagyon szeretek beszélni erről. Ezt legszívesebben elfelejteném. Na jó, hogy enyhébben fogalmazzak, nem feltaláló, mondjuk így: újító. Nagyon, de nagyon nehéz, kedves barátom. Az egyik legnehezebb valami ezen a földkerekségen. Az értetlenség átrághatatlan, áthághatatlan kínai falként húzódik végig, ameddig ellátsz. Felrobbanthatatlannak tűnő, rémisztőén szűk horizont, hajmeresztő, még ha van humorérzéked, akkor is. Megintcsak kisebb vagy a mákszemnél. Tudod, nem is annyira a beszívott koromtól vannak gyakran ezek a tűrhetetlen légszomjaim. Ezután meg - hogy folytassam, ha érdekel — azt képzeltem borongásaim közepette, talán csak..., talán csak a fegyver hiányzik — mintegy hosszabbítóul — emberszámba vevésemhez, karakterem teljességéhez, lelki egyensúlyomhoz, titkos vágyaim beteljesüléséhez — emberi méltóságomhoz. Igen. Portást kerestek a munkanélkülin keresztül, s én rögvest jelentkeztem. Nyomban odaállítottak egy hosszú, „hongkongi” füstölő gyárkémény alatti kapuba, külön figyelmeztetve engem az esetleges szabotázsakciókra, én pedig — miután az űzött vad reflexét sikerült akaratom utolsó morzsáival a házőrző/vadászéval felváltanom - szürke egyenruhámban, szolgálati fegyveremmel igyekeztem határozottabbnak és ijesztőbbnek tűnni, mint az az alvilág bejáratát őrző, vicsorgó Canis cerberus, csakhogy az emberek nem voltak hajlandók észrevenni, és változatlanul úgy lófráltak ki-be az új igazgató szigorú intézkedései ellenére, ahogy épp eszükbe jutott. Félelmet nem, csak szánakozást válthattam ki belőlük: volt, aki megsimogatott, volt, aki szendvicséből vetett oda egy darabkát, aztán mentek dolgukra. Egy bácsika, akire jól emlékszem, kicsit kancsal volt meg csámpás, mindig a halat pöccintette le kenyeréről nekem, mert nyilván nem szerette. Nagyon szürke kis jószágnak néztem ki, ennélfogva hiábavalónak bizonyult minden, a spontán ki-bemászkálás meggátlása érdekében tett erőfeszítésem. További történetem olyan szánalmat keltő, olyan banális, mint mondjuk, a kaucsuk, amelyből - szinte a személyem elleni durva támadásnak, otromba tréfának vehető — amolyan kis gnóm figurákat gyártottak ezerszámra a hátam mögött odabent, hogy nevetség tárgyává tegyenek ország-világ előtt? Különösen az egyik sorozat apró bábfigura emlékeztetett rám olyan mértékben, amitől gondolkodóba estem, nem arról van-e itt szó, hogy valaki bolondját járatja velem? Sajnálom, hogy nem tettem közülük félre egyet.

A helyzet akkor vált tarthatatlanná, amikor az egyik munkásnőt lopás közben értem tetten hátul a raktárnál, puszta véletlenségből, mert csak pös- senteni ugrottam hátra. Gyerekjátékokat lopott szegény, de nagyon buzgón, és ijedtében sikoltozni kezdett, amikor felgyülemlett keserűségemben teketóriá- zás nélkül rávetettem magam. Elöl kigombolt bő zubbonyába dugdosta a lopott holmit, egyenest a keble alá - ez lett a vesztem (elismerem, a vicces kedvében levő véletlen mindent megtett a helyzet kétértelműsítéséért): az összecsődülő munkások — félreértvén a helyzetet, kezdeti buzgóságaimtól ingerülten — alaposan helybenhagytak, mielőtt szót érthettünk volna. Később ugyan bocsá7