Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Németh István: Üllő és kohó (leltár egy volt kovácsműhelyben)
A HOMLOKZATI FAL maradt. Ennek a közepe táján szintén egy ormótlan ablak, az ablakpárkányon törött, lecsempült kőkorsók és virágcserepek, az egyikben frissen perceit muskátli, (talán ezzel a valószínűleg a ma elültetett muskátliperccel lepte meg magát az özvegy nyolcvankettedik születésnapjára) tíz darab egymásba rakott vi- rágcserépalj, rozsdás villanyrezsó, néhány bádogdoboz, kettő valamikor ZDENKA kávékoncentrátot tartalmazott. (0, kávékoncentrát! — lisztre, kenyérre se igen telik már a csontig lerágott, soványított nyugdíjból...) A sarokban egy lécdarabokból összetákolt szerszámostartó különböző méretű és profilú kalapácsokkal, kardnak is beillő reszelőkkel, ráspolyokkal, egy szakadt élű, összecsuklott fűrész; a sarokban egy ezüstporral bemázolt kályhacső gubbaszt. (Hamarosan szükségük lehet rá még a városiaknak is; ma reggel adta hírül a rádió, hogy Szabadkán kijelölték azokat a helyeket, ahol a rászorulók télen fölmelegedhetnek, mert fűtőanyaghiány miatt nem valószínű, hogy a távfűtés működni fog; ugyancsak a szoliterek lakói azon törik a fejüket, hogyan állíthatnának föl a kilencedik emeleti lakásaikban tűzhelyeket; ezen tűzhelyek egyikére az említett ezüstporos kályhacsövet még föl lehetne szerelni; ugyancsak a mai újságok közölték egy jugoszláv közgazdász dermesztő jóslatát: az országot olyan állapotba sodorták jelenlegi vezetői, hogy a ránk következő télen kétmillió emberünk vagy megfagy vagy éhenhal; ily és hasonló híreket hallgatva és olvasva a nyolcvankettedik születésnapját ünneplő özvegy minden erejét és tehetségét összeszedi, hogy elkerülje a leselkedő fagy- és éhhalált.) Ha a fújtatót és a kohót a kovácsműhely lelkének vagy tüdejének neveztük, akkor minek nevezzük az itt felbukkanó ÜLLO-t? A műhely messzehangzó hangjának, harangjának? Most tömören, vaskeményen áll és hallgat. Hallgat immár három évtizede. Vajon megszólal-e még egyszer? (Néhány traktoros, kombájnos gazdálk9dó érdeklődött már iránta. Nagyon alkalmas volna rajta bütykölni valamit. Ám az özvegy hűsége erősebb volt a harminc, negyven márkás csábításoknál: amíg ő itt van, a kovácsüllő nem eladó! Az üllő tehát ül a tőkéjén, a tuskaján és mélyen hallgat. így hallgat a falu többi kovácsműhelyének üllője is, elképzelhető azonban ebben a bolond, a feje tetejére állított világban, hogy egy éji órában mind megszólal még egyszer. Az lesz aztán az igazi zenebona! Az lesz a holtak feltámadása.) Az üllő mellett a satu kornyadozik, majd két százliteres olajoshordó pöffesz- kedik, megkocogtathatnánk, hogy üresek-e, de attól való félelmünkben, hogy igen, inkább hagyjuk. A hordók tetején sarló, tapasztókanál, hagymakapa, balta. Előttük egy zöldlábú asztal, lába közé dugva egy (valószínűleg) kiégett villanysütővel. Az asztalon régi újságok halmaza tornyosodik, műanyagzacskók, egy kék, lukas lábasban hét kukacos alma (a kovácsműhely előtti fáról). Az ablak és az ajtó között négy tízliteres műanyag kanna, előttük egy régimódi, rozsdás olajoskanna, szájában egy kék műanyagtölcsérrel. Közvetlenül az ajtó mellett a falhoz támasztva kereken tíz darab tövig koptatott kóré- és ciroksöprű (jó lesz még valamire, ha másra nem, tűzre!). Két rossz lapát, egy vasvilla. A söprűgyűjtemény felett a falon egy kis szita, erre akasztva három nagyobb szitakéreg, rajtuk átvetve madzagdarabok. A sziták mellett szintén a falra akasztva karikába görbített betonvasdarab s egy szögesdrótkoszorú (mintha egy új Krisztust várna, akit megkoronáznának vele), egy marék szokatlanul 20
