Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Németh István: Üllő és kohó (leltár egy volt kovácsműhelyben)
sorolni), fületlen piaci kosár, megrakva ezer papírzacskóval, staniclival. A csődtömeg legértékesebb darabja a kerékpármúzeumba kívánkozó bicikli. (A néhai kovácsmester, amikor az elviselhetetlen szocialista adóterhek miatt kénytelen volt becsukni a műhelyt, s jóval ötven év fölött elállt bérmunkásnak a tizenkét kilométerre lévő fémipari üzembe, ezen az ókori szerkezeten karikázott a munkahelyére és vissza, napi huszonnégy kilométert nyomva a pedált, tűző napon, szélben és jeges esőben — soha meg nem tudva már, milyen gondolatok közepette.) A kiszolgált kerékpárnak jelenleg egy kapa, meg egy lazán (valószínűleg az özvegy által) megkötött kóróseprő támaszkodik, a bicikli előtt a földön egy pár ócska, színehagyott félcipő, egy pár ugyancsak színehagyott, koszlott bársonypapucs. Már csak a mogorva, roggyant, viharvert szekrénynek maradt hely a jobb oldali falsík mellett, a műhely sarkában: alighanem a műhely legrégibb tartozéka. Mielőtt kitárnánk az ajtószárnyakat, a rájuk rótt kréta- meg ceruzajegyzeteket próbáljuk kisilabizálni: „vödörfül 38 centi”, „268 kgr kukorica Toldi György és még jár 32 kgr” — a többi följegyzés olvashatatlan, elmaszatolódott, viszont az egyik ajtószárny belső oldalán ez olvasható: „bogár 1575 munkadíj, 6780 az egész ár”. A „bogár” a néhai kovácsmester sikeres találmánya volt: egy kicsiny, kevés tüzelőt igénylő takaréktűzhely, amit egy időben a második világháború alatt és közvetlenül utána szinte sorozatban gyártott, a környező falvakból s városokból is érkezett megrendelés — amint ezt a mester fennmaradt levelezése is alátámasztja. A szekrényajtó belső oldalán, akár a „civil” szekrényajtókon megszoktuk a színes férfinyakkendők zuhatagát, itt is a hasonló módon fölszerelt madzagról rozsdás bicikliláncok lógnak alá, a polcokon porlepte szerszámok, szegek, szegecsek, csavarok, vasdarabok, madzag — és kötélvégek, egy zománcozott villanylámpaernyő, az utóbbi időben ide rejtett két üveg festékoldó, festékes dobozok. A szerszámok közül fölismerhető a lópata- nyesőkés, egy menetvágó, számtalan kalapács. Egy napig elidőzhetnénk a szekrény előtt, hogy minden „kincsét” számba vegyük. Elképzelhető, hogy a kovácsmester, aki naponta kinyitotta nyikorgó ajtaját, pontosan tudta mi mindent rejt magába a szekrény. Talán csukott szemmel is meglelte benne azt a bolhányi vasmorzsát, amelyikre épp szüksége volt... A szekrény tetején két berozsdásodott kannarózsa, egy szétmállott gyékényszőnyeg, számtalan összehajtogatott papír- és műanyagzsák. Ezzel be is fejeztük a jobb oldali falon, fal mellett található tárgyak számbavételét. S máris következik A SZEMBEN LÉVŐ FAL Itt állt, középütt a kovácsműhely „lelke”, pontosabban a tüdeje, az óriási bőr- dudaszerű fújtató, a műhelyasztalszerű KOHÓval. Ezen utóbbit rég kotlaházzá alakították át, a fújtató pedig, nagy madárrá változva kirepült egy világtalan nyári éjszakán a nyitvafelejtett műhelyajtón. A kotlaházra, akárcsak a szekrény tetejére és más alkalmas helyre, üres vagy megtömött papír- és műanyagzsákokat halmoztak föl, a teli zsákok tartalmát bajos volna most megbolygatni. Egyébként se célunk bármit is elmozdítani a helyéről. Ezzel megbontanánk a műhely totális káoszát, amelyben egyedül az özvegy, a néhai kovácsmester volt élettársa tud csak eligazodni. Álmából fölverve is. Ebben a 17
