Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.)
Balázs Attila Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.) fura, fura egérnász M-J orzasztó, hogy vannak események az ember életében, amelyek minduntalan pár száz oldallal hátravetik. Hullámok, láthatatlan rosszindulatú áramlatok, amelyek még ha meg is hagyják a szerencsétlen úszót abban a felettébb nevetséges talmi hitében, hogy halad előre, valójában visszafelé sodoiják azzal az elemi erővel, melynek láthatatlan hatékonysága ellen nincs orvosság. Ám legyen! Csakhogy sosem sodorják vissza a boldogság érintetlen paradicsomába, hanem legfeljebb ugyanaddig a lakatlan, kihalt szigetig, amelynek szürke homokjában szerencsétlen páriánk szívdobogva a saját lábnyomára ismer: ugyanaz az átkozott sziget már megint! Minden tévedés kizárt: a nyom hajszálpontosan illik a hosszú utaktól felsebzett talpadra, mint Hamupipőke lábára a cipő, csakhogy itt se cipő, se királyfi, Hamupipőke legkevésbé. A legszörnyűbb, hogy a saját lúdtalpas nyomodat sincs kinek mutatni. Minden úgy, ahogy hagytad, régi jó használati tárgyaid a por vastag rétege alatt, szeszélyes pókhálókkal összekötözve, beindázva meg körülhálózva. Undok műanyag sziget, leporolni való, ebben a katonaságból áhított, megidealizált, közelről megint szorongásokat kiváltó urbánus mocsárban. Meleg víz nincs, pedig régóta vágyód. Nem volt, nem is lesz. A nyikorgó ajtó nyomán elébed táruló kép sivár és elviselhetetlenül lehangpló. Végighúzod az ujjad az asztal lapján: ISMERETLEN ANTIHŐS ANTAL. ÉLT - Elmosolyodsz a saját ügyetlen tréfádon; nincs erőd leporolni. Leveted magad börtönöd priccsére; lassan megint megindulnak száraz, csípős könnyeid... Mondom, úgy álltam én itt, amikor leszereltem, hogy azt sem tudtam, most megint hova meg merre: céltalanul és fegyvertelenül, ismét újoncként a távolivá vált, valószerűtlennek tűnő, ködös életben a kaszárnya falain túl, picike kis külön kaszárnyádban. J átékpisztolyoddal. Tehát a lakásom megmaradt, sőt - a szerencsés vagy szerencsétlen körülményeknek köszönhetően — rövidesen a saját tulajdonomba vándorolt át, mert annak a valamikori „hűbérurunk”-nak, akinek a tanyáján éltünk mi kezdetek kezdetén, annak a parazitának a féltestvére, egy rendes, jólelkű x-i öregember, apám régi ismerőse, csekély ellenszolgáltatás fejében meg azzal a megállapodással, hogy ő időnként nálam alhat, amikor feljön a városba beszámíthatatlan fiát meglátogatni az otthonban, átíratta a nevemre. Tudomásom szerint apja láttán a felismerés és az öröm leghalványabb jelét sem mutatta ez a reménytelen elmebeteggé nyilvánított, kifürkészhetetlen, utóbb teljesen széthulló illető soha, de a jó öreg - ennek ellenére! - sosem vette le teljesen atyai 5
