Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Harmat Pál: Világosítsd föl gyermeked („Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila)

minősül. (A szkizofréniát közismerten nem pszichogén, hanem úgynevezett endogén elmebetegségként tartja számon az elmekór- tan.) Cseme ezzel máris megsérti Occam borotvájának elvét, vagyis bonyolultan magyarázza azt, ami egyszerűbben is megindokolható - de ettől még igaza is lehetne.

Amit azonban a szkizofrénia diagnózisának kizárásáról ír, pszichiátriai szemmel nagyon meglepő. Nem pusztán udvariasságból írom le, hogy Csemét kitűnő elmeorvosnak tartom; de egyik-másik gondolatmenete úgy hat, mintha a pszichiátriával éppen csak ismerkedni kezdő orvostanhallgató írta volna le. Elfogultsága ezúttal nyilvánvalóan megakadályozta a tisztánlátásban.

,,A hasadásos elmezavar kifejlett formája ellen szól mindenekelőtt az úgynevezett formai gondolkodási zavarok hiánya: aki súlyos állapotban szonettsorozatot ír (Hazám), annál a schizophrenia diagnózisa már ennek alapján is valószínűtlen” - állítja a szerző. De valójában minden pszichiáter szkizofrének százait látott és kezelt már, akiknél hiányoztak a formai gondolkodási zavarok; aki pedig arra gondol, hogy milyen képeket festett van Gogh a szkizof- réniás pokol legmélyén (de utalhatunk például Schreber Egy idegbeteg emlékezései című autopszichopatorágfíájára is), az igenis elképzelhetőnek kell hogy tartsa: a Hazám megszülethetett költője szkizofréniás állapotában is.

Cseme amerikai szakemberekre hivatkozva leszögezi azt is, hogy pszichotikus betegnél jó állapotban is csak elmebetegségi tüneteinek enyhülését észleljük. Ez nem felel meg a valóságnak: pszichiátriatörténeti leírások szerint már a modem kezelési módszerek, főleg a neuroleptikus gyógyszerek előtti korszakban is sor került átmeneti vagy végleges teljes remisszióra, javulásra (ma pedig az ilyesmi egészen általános). A remisszió időszakában a pszichopatológiához jól értő orvos sem állapíthatta és állapíthatja meg a kórelőzmény ismerete nélkül, hogy a beteg rövidebb vagy hosszabb idővel korábban a szkizofrénia akut tüneteitől szenvedett.

Folytathatnánk Cseme bírálatát, de nem akarjuk próbára tenni a pszichopatológiában nem tájékozott laikus olvasók türelmét. Ezért bizonyítás nélkül szögezzük csak le, hogy azt is felróhatnánk: Cseme lazán kezeli a borderline személyiségzavar

kategóriáit — úgy, hogy József Attila betegsége mindenképpen beleférjen —, és túl optimistán ítéli meg a kórkép mai gyógyítási lehetőségeit. Megemlítjük, hogy mind Rapaport Samu, József Attila első analitikusa, mind pedig Gyömrői Edit azt állította, hogy a költő már a végső nagy összeomlás előtt is elmebetegség tüneteit mutatta.

Tény azonban, hogy a pszichiátriai József Attila-szakirodalom - és erre Cseme írása nyomán rá kell döbbennünk — eddig kissé hanyagul ítélte meg a költő betegség előtti, premorbid személyiségzavarának kérdését. Mindenki tudta vagy sejtette, hogy a költő személyisége már az akut tünetek kitörése előtt sem volt ép, de a szakemberek elhanyagolták a részletesebb elemzést. Magam úgy vélem, hogy József Attilát szkizoid személyiségzavar jellemezte; remélhető azonban, hogy ennek a kérdésnek és a többi továbbra is nyitott elmegyógyászati József Attila-problémának a megtárgyalására és megvitatására valamikor mód lesz majd a pszichiátriai szakfolyóiratokban.

***

Ha röviden leszögezzük, hogy Szőke György, Tverdota György, Valachi Anna, Erős Ferenc, Horváth Iván és Nagy Csaba tanulmányai kitűnő és nem egyszer élvezetes összefoglalások (mégha személy szerint nem is vagyunk teljesen meggyőződve arról, hogy József Attilát, ahogyan Horváth Iván állítja, valóban nem zárta ki a kommunista párt, hanem ő hagyta ott az elvtársait), és hogy Bagdy Emőke, Garai László és Nemes Lívia írásaiban is találunk értékes és érdekes adalékokat (József Attila töredékes Rorschach-tesztjének megismertetése és elemzése igazi reveláció, nem kerülhető el annak megállapítása, hogy Kassai György tanulmánya a kötet mélypontja, amelynek kommentár nélküli kinyomtatását vagy közzétételét általában komoly hibának tartjuk.

Nem szándékozunk krokodilkönnyeket hullatni, és hosszan bizonygatni, hogy menynyire tudatában vagyunk a Párizsban élő Kassai egyéb irodalom- és pszichológiatörténeti érdemeinek (noha ez csakugyan így van). Sajnálatos módon nem arról van szó, hogy egy egyébként kiváló kutató kezéből kicsúszott egy gyenge írás — ami mindenkivel megeshet -, hanem általunk retrográd- nak tartott mítoszépítési törekvésekről, mintegy a betegség tüneteiről egy olyan könyvben, amelynek tanulmányai ugyan91