Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Pomogáts Béla: Búcsú a nemzet tanárától (Három írás Lőrincze Lajosról)

Ez volt az utolsó üzenet, amelyet a világba küldött, anyanyelvűnk szeretetére buzdított ebben is.

Igen, Lőrincze Lajosnak a magyar nyelv volt a legnagyobb személyes ügye. Ezt gondozta, fáradhatatlanul, tudósként és két évtizeden át az Anyanyelvi Konferencia elnökeként, nyelvművelő írások seregében és élőszóban, a rádióban, ahonnan hangját szinte mindenki ismerte Pozsonytól Székelyudvarhelyig és Ungvár- tól Szabadkáig. Mindenki, akinek anyanyelvűnk fontos, aki ezt a nyelvet szépen és hiba nélkül akarja használni. A nyelvművelő Lőrincze Lajos a maga nemében intézménynek számított, nemcsak egész intézményeket pótolt, hanem intézményes tekintélyt is szerzett. Szava nyelvi, nyelvhelyességi vitákat döntött el. Mindig szelíden, hiszen lényéből engesztelő szeretet sugárzott, érveinek nemcsak az igazság, hanem az emberség is súlyt adott.

Két napja a bácskai Adán jártam, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon. Innen küldtük levélben jókívánságainkat Lőrincze tanár úrnak, reménykedve-re- ménytelenül, de abban a meggyőződésben, hogy sorainkat még olvasni fogja, és talán kap tőlünk egy kis lelki biztatást. Ez a levél most már az eltávozotthoz szól, talán már tud róla a felhőkön túl, abban a magasban, ahol a halálnak többé nincsen hatalma. Emlékét pedig megőrzi sok évtizedes fáradozása anyanyelvűnk gondozása körül. Megőrizzük mi, akik szerettük, megőrzi egy ország és egy nép, amelynek legfőbb szellemi kincse éppen a nyelv.

III. Búcsúszavak a temetésen

Az Anyanyelvi Konferencia nevében búcsúzom Lőrincze Lajostól, annak a mozgalomnak a nevében, amelynek születésében igen nagy szerepet vállalt, amelynek több mint másfél évtizeden keresztül a vezetője volt. Az olyan „gyakorlati” nyelvtudós, mint a nyelvápolással, nyelvműveléssel és nyelvjáráskutatással foglalkozó Lőrincze Lajos, igazából sohasem élhet a könyvtárak békés nyugalmában. Midőn tájnyelvi kutatásokat folytat, el kell merülnie a távoli falvak életében, és Lőrincze Lajostól sohasem volt idegen a vidéki „terepmunka”, hiszen ő maga is a magyar falu szülötte volt, és pápai diákként is a vidéki Magyarország szolgálatára készült. De a nyelvművelés ügye is kiemelte őt a könyvtári csendből, hiszen mondandóit a nagy nyilvánosság előtt kellett képviselnie, következésképp számtalan előadást, találkozót vállalt, s hetente odaült a rádió mikrofonja elé, hogy mindig engedékenyen, anyanyelvűnk épségének ügyében mégis kérlelhetetlenül ápolja a magyar beszéd és írás kultúráját, nyesegesse a vadhajtásokat.

Az, hogy a magyar világban, mégpedig Székelyudvarhelytől Kismartonig és Moldovától Kaliforniáig úgy volt otthon, mint igen kevesen, az mégis az Anyanyelvi Konferenciánál vállalt küldetésének következménye volt. Lőrincze Lajosnak nemcsak a hangját, nemcsak a dunántúli szülőföld dallamát mindvégig megőrző hanglejtését ismerték széles körben, hanem a személyét is: baráti figyelmességét, ellentéteket áthidaló diplomáciai készségét, engesztelő szeretetét, amely az evangéliumi szellemiséget képviselte egy olyan világban, amelyet máskülönben a politikai akarat tartott hatalmában, és ez az akarat nem ismerte a szeretetet, csupán az érdeket. Lőrincze Lajos az anyanyelvi mozgalom vezető egyéniségeként sok száz vagy sok ezer magyar tudóst, tanárt, lelkészt, írót ismert meg szerte a nagyvilágban. Mindenütt képviselni tudta az anyanyelvi kultúra védelmének ügyét, a nemzeti szolidaritást, azt a „magyar—magyar” párbeszédet, amely nemcsak a földrajzilag szétszóródott és politikailag megosztott

78