Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - „A zenetörténetírás végső soron szeretet kérdése is...” (László Ferenc kolozsvári zenekutató válaszol Ittzés Mihály kérdéseire)

závetőleges számításom szerint tíz teljes munkakörű kutató húsz év alatt ha be tudná hozni, amivel a források föltárása és közreadása terén elmaradtunk.

[I. MJ - Hogyan oldható meg a kettősség problémája, hogy magyar is meg romániai is legyen a kutató1?

[L. F.] — Első fokon ismeretek kérdése. Bárminő kérdéshez nyúlunk is, kell tudnunk, mi arról a másik fél véleménye, fölfogása, és - főleg! — melyek az érvei, bizonyítékai a maga igaza mellett. Másodsorban empátiára van szükség. Bele kell élnünk magunkat a múltba román szívvel, s ha olyan a téma, némettel is. A zenetörténetírás végső soron szeretet kérdése is, nem kevéssé. Erre engem nem tanítottak tanáraim. De már amikor legelső erdélyi tárgyú dolgozatomat írtam — a Beethoven-kortárs Philipp Caudella életrajzát — őszinte szívörömmel vettem tudomásul, hogy hősöm német és román kapcsolatait nem kevesebb lelkesedéssel tárom föl, mint a magyarokat. 1989-es Liszt-könyvemben nemcsak az úgynevezett Román rapszódia valós forráshelyzetét mertem megírni (már tudniillik azt, hogy az egy magyar rapszódia, amelyben sajátos módon jelentős bizonyos román témák szerepe, továbbá, hogy azt nem Octavian Beu „fedezte föl”, hanem Bartók hívta fel rá a figyelmét). Gyökeresen újraírtam a nagyszebeni botrány történetét — a szászok iránti megértés jegyében —, Liszt kiadós bukaresti és jász vásárhelyi időzésének leírásakor pedig egyértelműen a nemzeti kultúrájukat iram osan építő románoknak drukkoltam. Érdekes, hogy a cenzor, a magyar helységnevek románokkal való behelyettesítése mellett csak egyetlen szövegrész kiirtásához ragaszkodott: csernovici viszonylatban úgy találta, hogy túlságosan szeretem az ukránokat, a román nemzet rovására. Ez is bizonyítja, hogy — legalábbis a szeretet vonatkozásában — megértem arra, hogy erdélyi zenetörténetet írhassak. Tudok egy román zenetörténészről, aki nagyjából hasonlóan gondolkozik és érez, ha nem mondja is ki. Nem írom le a nevét, hogy ne feketítsem be azok előtt, akik politikai programja a nemzeti uszítás, a szeretetlenség, a történelemhamisítás.

* * *

„A magyar kultúra egy és oszthatatlan” — írta Terényi Ede első erdélyi zenészbeszélgetésünkben (Forrás, 1993. november), László Ferenc pedig az együttélést, a kultúrák kölcsönhatását emelte ki, a szeretet jegyében. Az egyik megállapítás nem zárja ki a másikat, inkább feltételezi és erősíti. Ebben a kettős tudatban és hitben kellene a magyar kultúra, s ezen belül a magyar zene alkotóinak, kutatóinak, de még előadóinak is élni, dolgozni, — valahogy a kodályi és bartóki hitvallás jegyében. Úgy legyen!

75