Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - Gábor Miklós: Pályám emlékezete?
egy vidéki kisvárosban. Nem értettem egyet vele. Ő talán úgy gondolta, hogy én megfutottam Cannes elől, én meg úgy véltem, úgy vélem, hogy éppen ez volt a nem-megfutás. A hatvanas évek második felétől nem tudtam megszabadulni attól az egyre erősebb érzéstől, hogy ez az egész, hogy nem csak a siker, de a város körülöttem, ami történik velünk, amit gondolunk, sikereink, bukásaink: mindez egyszerűen nem reális! Nem valóság! Menjen Cannes-ba, aki akar, de én úgy éreztem, nem húzódhatok eléggé össze! Azért mégiscsak élt bennem valami kétely, valami „nem fenékig tejföP’-érzés. Miért nem vállaltam, hogy leszek a magyar Olivier, mintha erre lett volna sanszom, afféle „kisvárosi Sir...”? Valóban a „becsület”? A politika? A meggyőződés? Igen (de semmiféle „küldetéstudat”!), annyira igen, hogy ma sem engedném ezt elvitatni életemből. Csakhogy én Kecskeméten nagyon jól voltam. Túl jól. Volt valami nagyon kellemes ott az életben, ott „lenn”, a vidéki környezetben, a kisvárosi utcákban, te- recskékben, hisz vidéki gyerek vagyok, meg a fiatal társulat, a „színészház” érzéki bensőségességébep, meghittségében élni — apám érezhette ilyen jól magát a lecsúszásban, amikor Amerikába menekülve megszabadult anyámtól meg tőlem, csak römizhetett végre békességben, passziánszozhatott még halálos ágyán is, amíg a szíve szépen meg nem állt. Ilyen remek dolog volt a színház ott Kecskeméten. Nos, amikor a nagy öregek békéjére gondoltam, nem egészen erre gondoltam, valami nagyobb szabásút vártam én is magamtól, valami Faust második részt. Kecskemét nagyon, nagyon sokat jelentett nekem. Azt hiszem, hogy valóban színészetem megújulását, amely Kecskemét nélkül nem történt volna meg. De most — legalább e gondolatmenet idejéig — meg kell tagadnom Kecskemétet, kecskeméti barátainkat is. Ma már képmutatás lenne, ha nem tagadnám meg. Barátaink nem voltak „igazán” a barátaink, illetve azok voltak, a legközelebbi lehetségesek - de sajnos nem a szabadságban találkoztunk! Barátságunk, testvériségünk, közösségünk, amely oly sokat jelentett mindannyiunknak, mégsem a szabadság talaján élt, rászorultunk egymásra. Nagyon jó volt nekem ott Kecskeméten, de ebben nem lappangott-e titokban mégis „Cannes” titkos fenntartása? Az, hogy: „ha akarnám, akkor nem lennék itt... ’? Rusztnak írt leveleim, amelyeket a könyvemben közzé tettem, okosak, de - csak egy picit, de picit igen - hamisak. Hagytam hogy éljen körülöttem a vélemény, amelyet kecskeméti barátaink is elfogadtak (hisz magatartásom és okosságom cáfolhatatlan volt), hogy Olivier is lehetnék,,csak éppen nem akarok az lenni; vagy éppen lehetnék pl igazgató is. Holott Éva meg én önként jöttünk ugyan - látszólag —, valójában azonban száműzöttek voltunk, akármiért, de szá- műzöttek. Lehet, hogy szabadon is Kecskemétet választottuk volna, dehát nem voltunk szabadok. Jó volt, szép volt Kecskemét, de nem volt „annyira” jó, és valahogy más volt, mint a legenda. Nem voltam én se szabad, és én se tudtam, hogy mi fán terem a színészet. Én se voltam se Brook, se Olivier. Mégiscsak kivételezett helyzetben csináltam végig mindent, legalább is annyiban, hogy elfogadtam: nem látszik rajtam a rabság és a nyomorúság. Hát ez volt a legtöbb, amit elérhettem elhatározásommal, hogy „szuverén” leszek. Minden erőm és örömem abból táplálkozik, hogy a képmutatás rabsága olyan szenvedélyes gyűlöletet és haragokat ébreszt még mindig bennem, hogy nem vagyok képes „szótlanul tűrni”, így jut az ember „Kecskemétre”, majd a Függetlenekhez. De a csalást öncsalás formájában is nehezen viselem. Öncsalás nélkül létezni tudok-e? Ez az én alapkérdésem. De nemcsak az, enyém. Ruszt mintha valóban hajlandó lenne elpusztulni. De ezt csak ő tudja. És akkor még mindig fel kell tennem a kérdést: tudom-e helyeselni a pusztulásnak azt az imádatát hazámban, amely annyira érthető, de egyben talán a legnagyobb vereség, amit vállalhatunk? Pusztulás vagy képmutatás? 46
