Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - A Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep XX. évfordulójára - Sári Katalin: Műhelybeszélgetések (Beszélgetés Turi Endrével, az Alkotóműhely igazgatójával; Gergyádesz Lászlóval, az Alkotóműhely művészeti titkárával; Ötvös Nagy Ferenc képzőművésszel, az Alkotóműhely ötvösműhelyének vezetőjével

grafikával, festészettel foglalkoztam, és részt vettem Szolnok megye képzőművészeti életében. Gépészetet tanultam, és eredeti szakmámban felkértek egy zománcipari szövetkezet vezetésére.

Bokros László festőművésztől tanultam a festészetet, és ő arra inspirált, hogy csak festészettel foglalkozzak. De nekem meg kellett teremtenem ehhez az anyagi feltételeket. O mondta, hogy a zománc — színeiben — alkalmas lenne számomra a művészi önkifejezésre (Bokros László is itt volt a Kecskeméti Zománcművészeti Alkotótelep alakulásánál); először tőle hallottam a zománcról. Ez valahogy feledésbe merült, miközben én elmélyedtem a zománcipari szövetkezet vezetésében.- Mit gyártottak a szövetkezetnél ?- Zománcozott edényeket, vizesvödröt, kannát, bögrét, bödönt. Itt tökéletesen megismerhettem az ipari zománc csínját-bínját, és jómagam is elkezdtem az anyaggal való kísérletezést. Ez három évig tartott, amíg végigszenvedtem a szakma elsajátítását. Amikor már megismertem a zománcanyagot, akkor merült fel bennem a kérdés: „Hogyan tovább?” Ezután következett az a két év, amikor rátaláltam arra a technikára, technológiára, ami számomra - mint képzőművész számára - megfelelt. Szakképzettségem révén jól ismertem a fémet, s a zománc megismerésével az ötvöstárgyak elkészítése nem okozott gondot. Mindig Barcsay-imádó voltam, és első zománc-alkotásaim is ennek hatása alatt készültek.

Évek kellettek ahhoz, hogy eljussak addig a szakmai tudásig, aminek ma birtokában vagyok. Magam építettem a műhelyt, a kemencét. 1976-tól technológiai jegyzeteket készítettem, s amikor már ráéreztem a zománc adta lehetőségekre, akkor mertem el-elmozdulni. Aztán már magától jöttek a további lépések, s már edényformák zománcozása is felmerült; ebben már senki nem tudott nekem segíteni. Tizen- valahány évvel ezelőtt itt - Kecskeméten - a Zománcművészeti Alkotótelepen sem volt olyan művész, aki ilyesmivel foglalkozott volna (én meg még nem is voltam ott jelen), és magamra voltam utalva. Kutattam szakirodalom után - nagyon nehezen találtam szakirodalmat - Jártam a múzeumokat. Próbáltam utánajárni a technológiának, és rengeteg időmbe tellett, míg rájöttem a ma már általam művelt azsúrzo- mánc titkára.-Hogy került kapcsolatba a Kecskeméti Zománcművészeti Alkotóteleppel?- Mint a Szolnok megyei Fiatal Képzőművészek Körének tagja, alkotásaim eljutottak Kecskemétre - az Erdei Ferenc Művelődési Központba -, ahol akkor én már zománcképeimmel szerepeltem. E kiállításon figyeltek fel alkotásaimra, s ennek köszönhetem, hogy 1983 nyarán meghívtak a Zománcművészeti Alkotótelepre. Akkor még síkban dolgoztam, de már tudtam, hogy a zománcban sokkal több kifejezési lehetőség rejlik. Akkor már ötvösséggel is foglalkoztam, és észrevettem: vannak ún. „fehér foltok” számomra a zománcművészetben. Igaz, világhírű a mai magyar ötvösség, de ha azt mondom, hogy a zománc az ötvösség díszítőanyaga, hogy e téren — egy-két művészt kivéve - nincs kiemelkedő művelője. Tehát ötvös-zománccal kezdtem foglalkozni, és feltettem az erre életemet.

Ekkor jött az ötlet: újra kellene éleszteni az erdélyi sodronyzománcot, mert eddig senki sem csinálta, és az ún. azsúrtechnikát, amivel a magyar királyi korona csúcsdíszeit készítették. Túri Endre eközben az ékszerzománccal foglalkozott és kísérletezett, így összetalálkoztunk. O biztosította számomra az anyagot, én pedig próbáltam „meggyötörni” az anyagot, vajon mi lesz belőle. S ekkor indult el ez a csodás folyamat! Jött a sík, és az egyre bonyolultabb formák díszítése. Minden egyes esetben önmagámnak állítottam fel a mércét.- így születtek meg a kiállításon is látható leheletfinom, csipkés, áttört azsúrdíszí- tésű kelyhek?

108