Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Fehér Zoltán: „Urak dolga és passziója” (írás és olvasás régen egy kétnyelvű faluban)

„Édesanyám attól kezdve olyan beteg lett, hogy egy évre rá meg is halt. így maradtunk árván hárman anyám szüleinél. De ők sem bírtak bennünket soká tartani... Én olyan nevelőszülőkhöz kerültem, ahol a férfi nem is volt magyar. A tizenné- gyes háborúból maradtak itt szerb fiúk, akik már akkor nem mehettek haza, csak tíz év után. Többen itt nősültek meg. Ez is Bátyán nősült meg, egy magyar özvegyasszonyt vett el, akinek nem volt családja, és nekik sem lett gyerekük, így engem vettek magukhoz örökbe, de nem tettek a nevükre. Három éves voltam. Apának és anyának neveztem őket (...) Nem voltam én éhes, nem is fáztam, nem is vertek, de az asztalnál nem volt helyem. Volt egy kis bádogtálkám és egy kis agyagkorsóm, azokból ettem és ittam a padkán és egy kis sámlin a kemence mögött. Telente ott volt a fekvőhelyem, kabáttal letakarva.”

Az iskolás éveiről így ír:,Akkor már tehenünk is volt és azt kelletett legeltetni istrángon vezetve. Beírattak engem az iskolába is, csakhogy akkor mehettem, amikor már hó volt és nem volt a tehénnek mit legelni. Persze könyvem nem volt, csak egy palatábla és egy palavessző, amiből sokat nem tanulhattam, de azért a betűket és a számokat sikerült megtanulnom.” Tizenkét éves korában egy dunántúli uradalomba megy a bátyai bandával nagyaratásba. Hajnali két órától este tízig dolgoztak. Leírja, milyen volt az aratóbanda élete és a munkája. „Ez nagyon szép látvány volt, csak nagyon nehéz és fárasztó, főleg nekem, mert én sokat sírtam és nem is győztem mint a többiek.” Hét hét alatt végeztek.,Amikor megkaptam a béremet, örültem és boldog voltam, hogy először vehettem saját keresetemből szép ünneplő ruhát, alsóneműt és cipőt is.” Tizenhét éves korában férjhez megy. Az ifjú férj minden évben bevonul katonának. Fiuk ekkor már szépen cseperedik. 1944-ben az asszony meglátogatja a férjét a munkácsi laktanyában, s ekkor látja őt utoljára. Egyedül, kisfiával éri meg a frontot. A földosztáskor neki is jut két hold. Nem adhat meg mindent gyermekének. „Ha most veszünk biciklit, akkor őszre, amikor mindenhol disznótor lesz, akkor fnink nem vághatunk disznót... Akkor meg mink levágjuk a biciklit?” 1950- ben újra férjhez megy, s megszületik második fia. „így éltünk szépen addig, amíg megint eljött a téesz, és megint be kellett adni a földünket. így azután nem taníthattuk arra a gyermekeinket, amit mink tanultunk, mert nem volt földünk.

*

Szokatlan és rendkívül érdekes újévi ajándékot kaptam 1991. január elsején a szomszédasszonyomtól. Egy megsárgult, pepita táblás, vonalas írkát, azt a Rigler gyártmányút, amilyenbe annak idején gimnáziumi magyar fogalmazásainkat kör- mölgettük. Am, ebben a füzetben ceruzával írott verseket olvashatunk. Verseket? Döcögő ritmusú rímklapanciákat — mondhatná a kényes ízlésű irodalmár, aki két sor elolvasása után berzenkedve tolná el magától e „műveket”. Aki azonban túlteszi magát az esztétikai fenntartásokon, s a szövegek témájára, mondanivalójára koncentrál, az megérezhet valamit abból, hogy miként élték át és dolgozták fel magukban a második világháború eseményeit a magyar parasztbakák. Már a költemények alatt olvasható dátumok kiabálnak. Az első: „Pozsony, 1945.1. hó. 1. nap, újév”, s előtte odaírva: „Magyarország”. Igen, ez volt az utolsó város Haszunek Ferenc honvéd visszavonulása során, amelyet iskolai tanulmányai és ottani személyes élményei alapján még Magyarországnak tekintett, mert aztán csak ilyen helynevek olvashatók: Breszlau, Németország, és Unna.

A füzet tartalma a következő: háborús élményeket dolgoz föl két vers, a hazavágyásról szól öt, alkalmi vers március 15-ére egy, szentimentális történet egy árva kisbéres haláláról egy, verses mese egy, tanácsok a csókolózásra egy. Népi kéziratos verseskönyvet tartunk tehát a kezünkben, amelyet néhai szomszédom, Kupusz Dá77