Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Poszler György: Nemzeti Sorskérdések - Nemzeti Létfeltételek (Szárszó 1943! - Szárszó 1993?)
is. Ami — annyi keserű tanulság után valljuk be! - nem is a legrosszabb pozíció. Különösen, ha jobbat önmagunk számára - úgy tűnik - nem tudunk. Ugyanis ’93-ban merőben más a helyzet. Sorozatos elhatárolódás. A keleti önkényuralmi-álszocialista múlttól. A nyugati álliberális-kapitalista jövőtől. A ha nem is ellenségessé, de barátságtalanná vált Közép-Európától. Amelynek országai nem együtt egymás felé, hanem egyenként Nyugat felé orientálódnak. De a sorozatos elhatárolódás egy ponton önkirekesztéssé válhat. Európában modern konzervatív, szocialista-szociáldemokrata, liberális-szociálliberális tendenciák. Nos, ’93-ban Szárszón modem konzervatívizmusnak nyoma sincs. Nem Antall korszerűtlen konzervativizmusának korszerű korrekciójáról van szó. Hanem korszerűtlen jobboldali radikális korrekciójáról, vagy egyenesen meghaladásáról. Az ál-Bethlen-éra fél- Gömbös kurzussá alakításáról. A szociáldemokrácia fel sem merül. Nyilván kom- munistagyanúsnak nyilváníttatna. A liberalizmus állandóan felmerül. Nyilván ősellenségnek nyilváníttatik. A kettő összegeként a szociálliberális távlat is - nyilván — elvettetne. Vagyis nincs igazában európai variáció, amihez egyértelműen kapcsolódni lehetne. Legfeljebb a helyenként erősödő szélsőjobb. Ennek a rokonsága pedig nem vállalható. Persze felmerül Németország és Közép-Európa is. De csak szűkén gazdasági, nem szélesen politikai-kulturális tekintetben. Meg mindezeken túl és fölött a polgárosodás gondja. Ám Benedek korszerűnek tekinthető polgárosodás-programja elhallgattatik vagy elvettetik. Legfeljebb Csurka vagyoncserén, „őrségváltáson”, hatalommegragadáson alapuló „népi polgárosodás” -karikatúrája körül alakul csendes félkonszenzus. Azaz felmerül egy a magát az európai lehetőségekből és történelmi régiókból kimanőverező, autochton nemzeti bezárkózás veszedelme. Annál is inkább, mert a korszerű, mindennel számot vető nemzeti (vagy nép-nemzeti?) identitástudat meghatározása nem sikerült. A történelmi régiók viszonylataiban való gondolkodás vagy legalábbis az ezzel való számvetés pedig fel sem merült. Ezek nélkül pedig az Európához való felzárkózás — szellemi-kulturális tekintetben - merő illúzió. Mert - esett szó róla - e kettő a felzárkózás minimális elméleti előfeltétele. Meg a század- és ezredvég egyik legfőbb teoretikus dilemmája. Ezért valószínűsíthető: korszerű nemzeti identitástudat és a történelmi régiók tekintetében - a század- és ezredvég egyik legfőbb teoretikus dilemmájában - merőben más gondolati koordinátarendszer szükségeltetik. Mert nem tagadom, úgy vélem: enélkül mindebben benne rejlik a kelet-európai kisállamok nyomorúságából fakadó történelmi zsákutcák folytatásának-újjáépíté- sének lehetősége. A szociális tartalmat megfogalmazni nem tudó vagy elveszített, önmagára maradt nemzeti érzést nevezi Bibó István a nemzeti közösségek kockázatának és katasztrófája fenyegetésének: „Demokratizmus és nacionalizmus két közös gyökerű mozgalom, melyek mély ösz- szefüggésben vannak, s ha ez megbillen, súlyos zavarokra vezethet. Ez történt Közép- és Kelet-Európábán, ahol a nemzeti közösségek birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, sőt ellenkezőleg: ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása s a demokráciának végső konzekvenciákig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sőt katasztrófáknak teszik ki. Ebből a megrázkódtatásból születik a modern európai politikai fejlődés legfélelmesebb monstruma: az antidemokratikus nacionalizmus. Sajnos, annyira megszoktuk már, hogy észre sem vesszük, micsoda szörnyű fából vaskarika ez...” Nos, ebből a groteszk módon megkonstruált história-ideológiai-pszichológiai fából vaskarikából vezeti le Szűcs Jenő az újkori magyar történelem tragikus antinómiáját:,, ...a Bastille lerombolásának évében már nemesi „nemzeti” lázadás érlelődött a 60
