Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Poszler György: Nemzeti Sorskérdések - Nemzeti Létfeltételek (Szárszó 1943! - Szárszó 1993?)

nak, átélt kataklizmákon túl. Ezért túlélési és megmaradási stratégiákat nem fogalmaznak. De korszakos orientációk kérdésében akarnak dönteni. Ám — úgy vélem - a megfogalmazott igény alatt maradnak. Pontosan tudják, a kataklizmák után nem az ismert régi folytatódik, hanem az ismeretlen új kezdődik. De nem pontosan tudják, milyen is lesz, milyen is legyen az ismeretlen új. Alapvető különbség. ’43- ban valami előtt gondolkodnak, hogy mi is legyen utána. ’93-ban valami után gondolkodnak, hogy mi is legyen tovább.

Nem kétséges, ’43-at közvetlen előzménynek tekintik. Rá is játszanak. Főként a szereposztásban. Csak két példát. Csoóri Sándornak azt az általános iránymutatást kellene megfogalmazni, amit hajdan Németh László megfogalmazott. Kádár Bélának azt a gazdasági hátteret kellene megadni, amit hajdan Jócsik Lajos megadott. Nem hiszem, hogy nagyot tévednék: nem teljesítik a feladatot. Csoóri csak az antili- berális-nemzeti alaphangot tudja megpendíteni. Kádár csak egy új európai törésvonal veszélyeire tud figyelmeztetni.

De meggpróbálnak rájátszani stilárisan is. Félsikerrel. Mert ami stílus lehetett ötven évvel korábban, stílusparódiává lehet ötven évvel későbben. Nagyjából ez történik. De a stílusparódiában is két elem keveredik. Mert a „kigúnyolt, megcsúfolt magyarságunk”, még lehet, ha nem is a népi írók, de a nagy előd, Szabó Dezső stílusának karikatúrába hajló utánérzése. De a „magyar létünk csillagos ege” és „a magyarok Istenének napja” már nem. Ez az egykori kurzus kommersz retorikájának önmagában is paródiát jelentő feltámasztási kísérlete. Hajdani iskolai ünnepélyek szónoklataiban találni ilyen fordulatokat. Németh László vagy Veres Péter prózájában nem. Csak a történeti hűség kedvéért írom: Féja Géza vagy Kodolányi János prózájában sem.

A tanácskozás fő vonulatait kívánom áttekinteni. Méghozzá párhuzamba állítva ’43-at és ’93-at - a két Szárszót. Már csak azért is, mert - ismét - a nemzeti sorskérdések teljességének akarnak hangot adni. Szót ejtvén politikáról, gazdaságról, népesedésről, művelődésről, művészetről, tudományról, sajtóról, televízióról, rádióról és — természetesen — a határon túli magyarságról is. Persze - láttuk már — merőben más a helyzet. Akkor a súlyos háborús vereség előtt. Most az „ingyen kapott” szabadság után. A fő vonulatok áttekintése megszorítást is jelent. Néhány - nehezen komolyan vehető - szempont kimarad. Mert merőben indulati töltése elméletileg nem értelmezhető. Csak példaként. Személyes sérelmek - kiesés a köztársasági elnök-választásból. A skinheadek védelme. Képtelen vádak - a Kádár-rendszer szándékosan csökkentette a nemzet létszámát. A magyar és nem magyar lakosság létszámcsökkenésének külön kezelése. Abortusztilalommal a népesedés gondja megoldható. A liberalizmusnak nemzetundora van - az USA és Izrael érdekeit képviseli. Kirohanások az alkotmánybíróság ellen. Újságírók egymásra acsar- kodása: „liberális szépfiúk”, „Aczél-boyok”, „Lakatos-legények”. És így - még hosz- szasan - tovább.

Az egész tanácskozás egyik meghatározója: az Antall-szisztéma kemény bírálatát adja. Nagyrészt - legalábbis érintőlegesen - összekapcsolva a Horthy-rendszer bírálatával is. De érdemes differenciálni. Ugyanis nem az Antall-szisztéma baloldali, hanem jobboldali bírálatáról van szó. Szinte csak egy előadásban kap hangot a megdöbbenés: Antall az MDF-et jobbközép pártként definiálta. Vagyis elszakította az egykori plebejus tradícióktól. Az egész hangvétel nem is a Horthy-rendszert következetesen balról bíráló népi írók hagyományához kötődik. Hanem a Horthy-rendszert következetesen jobbról bíráló jobboldali radikalizmus hagyományához. Követeléseiben, indulataiban, szóhasználatában is. Persze nem egységesen, csak néhány hangadó felszólalásban. Főként a gyökeres rendszerváltás elmaradásának hangoztatása körül. Olykor az Antall-szisztémát is a kommunizmus egyértelmű meg52