Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Szesztay Ádám: Együtt a szabadságért (Józef Wysocki tábornok emlékiratai a magyarországi lengyel légióról)
ségére. Szükség pedig nem egyszer volt: legutóbb 1956, azelőtt a második világháború, s amiből talán mindkét alkalommal táplálkozott a közös kiállás: 1848-49. Pont ez utóbbi szempontjából lettünk egy könyvvel gazdagabbak, mikor végre magyarul is megjelentek Józef Wysocki tábornok emlékiratai a magyar szabadságharcról. Józef Wysocki, a magyarországi lengyel légió vezére - (akit a lengyel történelemírás éppoly keveset emlegetett, mint eddig a magyar, és aki nem tévesztendő össze a lengyel történelemben is nagyon ismert Piotr Wysoc- kival, a „novemberi felkelés” egyik főszereplőjével) - visszaemlékezése bevezetésében jelzi, hogy ne várjuk tőle az egész magyar szabadságharc elemzését, hiszen „híjával volt a hozzá szükséges anyagoknak”, mikor 1849 decemberében emlékeit papírra vetette. Csak a lengyel légióról írt, arról is hangsúlyozottan csak azt, amit saját élményei és dokumentumai alapján tárgyilagosan állíthatott. Éppen ezért nemcsak a tábornok lé- nyegretörő, tömör fogalmazása miatt olvasmányos az emlékirat, de hiteles képet is ad a lengyel katonai alakulat megszervezéséről és harcairól. Belülről ismerjük meg a lengyelek segítségadását. Ki más mondhatná el nekünk biztosabban, mint maga a légiót szervező, negyvenéves tábornok, mit jelentett idegen földön, mások javáért küzdve, mégis saját hazája szabadságáért harcolni? És mit jelent mind lelkileg, mind praktikusan, egy ismeretlen közegben elfogadtatni azt, amit éppen felismert: egy rossz katonai döntés megváltoztatását vagy akár a magyarországi, szétszórt lengyel egységek egyesítését? Elgondolkoztat az emlékirat azon is: a lengyelek vajon tényleg egy emberként, egymással egyetértésben érkeztek-e segítem a magyaroknak és (Karinthy után szabadon:) ha nem, mégis miért igen? Az írásból ugyanis egyértelműen kiviláglanak a lengyel tisztek közötti kicsinyes nézeteltérések, féltékenységek, amik a közös ügy ellenére, vagy inkább pont amiatt éltek bennük. így már a kezdet kezdetén megismerkedünk Bem apó fenntartásaival, gyanakvásával Wysocki irányában és azzal, mindezt Kossuthnak feltárva, hogyan nehezítette meg honfitársa légiószervező munkáját. (Bem apó lengyeljei, tehát az erdélyi csataterek katonái, a magyarországi lengyel légiótól teljesen különálló katonai egységet alkottak.) Wysocki az ellentéteket, irigy hajlamokat tudomásul veszi, számol velük, de egyfajta távolságtartással, mondhatni iróniával kezeli. Viszont ennek bemutatása mellett Wysocki soraiban mindenütt jelen van a felelősségérzet a tőle különálló és folyamatosan érkező lengyel katonák, tisztek és velük együtt a lengyel haza jövője iránt. (A tábornok az emlékiratban részletesen nyomon követi a többi lengyel egység mozgását és harcait is.) Az is világosan megmutatkozik: bárhol értek el sikereket, vagy tűntek ki vitézségükkel lengyel csapatok, azt a magyar közvélemény mindenütt általában a lengyeleknek tudta be dicsőségül. A lengyelek közötti kisebb-nagyobb össze- zörrenések, valamint a magyar katonai vezetés gyakori értetlensége Wysocki törekvéseivel szemben természetesen olykor állásfoglalásra kényszerítik a harcaira visszaemlékező tábornokot. Ugyanígy egy-egy magyar politikai vagy katonai döntés is. Wysocki nem tér ki ez elől, nem szabadkozik miatta, de nem is merül bele mélyen az egyes események értékelésébe. Végig meg akar maradni a tárgyilagos informálás mellett. A memoár írója sok háttéresemény, illetve több személy szerepének ismeretét magától értetődőnek tekinti. Ez persze nem várható el tőlünk, 20. század végi olvasóktól. Hogy mégse maradjunk tudatlanságban, a visszaemlékezés feltárója és fordítója, Kovács István történész részletes jegyzetanyaggal, és a megemlített személyek életrajzi mutatójával egészítette ki az írást. Előszót is írt hozzá, amelyben nemcsak Wysocki életét foglalja össze (ide értve a magyar szabadságharcban való részvételét is, ami könnyebben érthetővé teszi magát az emlékiratot), hanem bemutatja azt a lengyel történelmi hátteret, amelyben a lengyel fiatalok, köztük az emlékirat szerzője, küldetést érzett, hogy átlépve a határt, életét kockáztatni induljon a magyar szabadságért. A könyv a szabadságharc idején keletkezett dokumentumokban is igen gazdag. Még a fogalmazás idején maga Wysocki csatolta emlékiratához a magyarországi harc után Törökországba menekült „légionisták” névsorát, amelyben a főtisztek rangját és kitüntetéseit is megjelölte. A visszaemlékezés lapjait díszítő korabeli képek megjegyzésekre adnak alkalmat, amelyek - mintegy kibővítve a jegyzeteket - még áttekinthetőbbé teszik az események leírását. A legérdekesebb dokumentumokat azonban az okmánytárban találjuk, amelyekre Kovács István és Hermann Róbert magyarországi és lengyelorszá101
