Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Fried István: A „Nem lehet” és az , Ahogy lehet” után… (Széljegyzetek Cs. Gyímesi Éva új kötetéhez)

„Az erkölcsi törvény mint magyar követelmény bennünk. A transsylván csillagok pedig felettünk. És semmi más.”

Mielőtt a két Reményik versből strófákat idéznénk, egy máshonnan vett citátum, a tragikus fiatalon elhunyt cseh író, Karel Schulz Michelangelo-regényéből {Kőbe zárt fájdalom) egy Senecának tulajdonított mondat, amely nem annyira a reneszánsz ember művészi hitvallásának, mint inkább a XX. századi értelmiségi magatartás önmeghatározásaként hangzik: „Kiáltozással és a többiek buzdításával még hasznára lehet népének az is, aki mindkét kezét elvesztette a csatában. Viselkedj te is hasonlóképpen, ha a végzet eltávolít az állam éléről: állj helyt és segíts a hangoddal, ha pedig a torkodat szorítja valaki, állj helyt mégis, és segíts a hallgatásoddal.” (Itt jegyzem meg, hogy a világgá hallgatás tetté válható gondolatát Márai Sándor műveiből is ismerjük.) És ezek után Reményik Sándor két verséből részletek:

Ki hallgatja

Egy korszerűtlen és beteg,

Hanyatló költő végső rímeit (...)

Külső s belső erők Gúzsbakötötték.

(S mi lesz velem?)

Vannak korszakos szörnyű tévedések És vad politikai divatok - De néha egy-egy költő mondja el Joggal: az állam mostan én vagyok.

Két évtizedes idegen keretben Mi megláttuk az örök lényeget - Országokat lehet szétdarabolni:

Nem lehet legyilkolni lelkeket!

(Mi a magyar?)

A Cs. Gyímesi Évával készült interjúkban többször felvetődik a menni-maradni és a helytállás kérdése, megannyi összefüggése. A tudós-tanárnő illúziótlanabb a költőnél: „Nyilvánvaló, hogy a helytállás és a helyben maradás különböznek egymástól, mert az, aki helyben marad, nem feltétlenül erkölcsi megfontolásból és valamiféle ellenállás jegyében marad, hanem egyszerűen tehetetlenségből, lustaságból.” A maradás és a maradók számára - folytatom az interjú gondolatmenetét — viszont még mindig szükséges Reményik Sándor kanti axiómája, a „helytállás”, a lélek rezisztenciája, a sajátosság vállalása. Csakhogy akár a „passzív ellenállás” (a magyar történelem meg-megújuló Bach-korszakaiban), akár az önmagába zárkó- zás, akár a sérelmi politika, elismerve a helytállás pátoszát, egyben a „kompenzálás” szerepét is betöltheti: „Rossz, hogy erre szüksége van, mert a helytállás impera- tivusával sok mindent el lehet jelentékteleníteni, altatni. (...) amikor az ember úgy véli, hogy ő helytáll és lemond egy sor értékről csak azért, hogy ezt bebizonyítsa, valójában a helytállás erkölcsével kárpótolja magát és társait a jogfosztottságokért és mindenféle frusztrációkért, amiket naponta átél.” Messzibb irodalmi példákat is fel lehetne sorakoztatni. Gyulai Pál kisregénye, az Egy régi udvarház utolsó gazdája érzékelteti, miként válik a hajdani hős Don Quijoté-vá, miként esik ki az időből, belemeredve a „helytállás” szerepébe. De Gyulaitól a Romhányi egy strófájára is hivatkozhatnánk, mint a változó periódus kihívására immár válaszolni nem tudók rajzára:

75