Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - A. Gergely András: Korszakvisszaváltás? (Választások Bács-Kis- kunban és társadalmi környezetük)
Mindez eléggé nyíltan meglátszott a jelölőcédulákat összeszedni nem tudók esetében (Baján például két független jelölt és egy Piacpárti jelölt mondott csődöt emiatt), s abban is, hogy egy sor nagy pártok által pártolt képviselőjelölt 3000-4000 cédulát is begyűjtött (a KDNP, az SZDSZ, a VP illetve az MSZP részére). Ajelöltek többsége mindemellett megelégedett a 750 cédulával, begyűjtési versenyre csak né- hányan vállalkoztak. Kampánysiker és falragasz A kampány elemzésénél sem állíthatok mást, mint a nagy és kis pártok viszonyában megfogalmazottakat: az előbbiek központi szervezettsége több mint látványos volt az MDF, az SZDSZ és az MSZP esetében, mindenütt a települések határaiban álltak a nagy poszterek a jól ismert szlogenekkel, a nagyok tekintélyének párhuzamosságával, olykor az esélyegyenlőség formális fenntartásával, vagyis rendben egymás mellett, mint a sportversenyek többségénél, s csak a településeken belüli plakátháború mutatta, hogy helyi jelöltjei is vannak a pártoknak. A rajtvonalhoz állásból még ennek ellenére is impozánsan kilógott Bács-Kiskunban az SZDSZ és a Fidesz, amelyeknek villanyoszlopokra kent plakátja (SZDSZ túlsúllyal) és a főútvonalakat narancsvirágzással borító lengőtáblái gigászi befektetésről bizonykodtak. Ki tudja miért, Bács-Kiskunban a villanypóznákon mindenütt Kuncze Gábor virult, a települések helyközi buszmegállóit mindenütt a Fidesz-kék plakátok borították, s csak a belterületeken vált színesebbé a kép. Szembeszökően központi megrendelésű volt a plakátragasztás a KDNP esetében is, Surján mosolygott minden elektromos elosztóról és trafószekrényről. Főként a pártok miniszterelnök-jelöltjeinek megnevezése után burjánzott el ez az egysíkú plakátköltészet, amely a központi jelöltet favorizálta akkor is, ha a helyi jelölt lett volna érdemesebb arra. A vizuális kampány egészen nyíltan jelezte, milyen vélt vagy valódi hatalomváltás reményéről van itt szó. Persze, ahogy az másutt is jobbára így történt, a plakátháború vég nélküli volt, s egy megyényi területen alig találhattam egyetlen települést (Kiskunmajsát), ahol a versenyszellem uralkodott inkább, rendben, sportszerűen kirakott plakátokkal, szinte „sarkos” egyöntetűséggel. A települések java részén az önkormányzat volt hivatott meghatározni, hová ragaszthatják plakátjaikat a pártok, s túl a birtokomban lévő néhány máris elindult peres eljárási dokumentumon, voltaképpen az önkormányzatok és a választási irodák voltak hivatva a fölháborodott hangú tulajdonsértéseket elsimítani. Magyarán: az önkormányzatok bár jobbára a pártokkal egyeztetett módon, jegyzői felügyelettel határozták meg a plakátolási felületeket, azokat a harcoló plakátragasztók teljességgel figyelmen kívül hagyták, ragasztva mindenüvé, amit csak elértek. Főtéri műkúttól sétáló-utcai szemétgyűjtőkig, hentesbolttól bankbejáratig, közúti tábláktól személyvonatig mindenhová kerültek arcképek és feliratok, amelyeket azután a riválisok vagy híveik fröcsköltek tele feliratokkal, ragasztottak át kisebb vagy nagyobb pártportrékkal, s mocskoltak össze olykor úgy, hogy a besarazott mellett inkább szólt az ellene fajult indulat, mint amellett, akinek érdekében elkövették. A helyi médiában jobbára kiegyensúlyozott szerepet kapott a pártok megjelenítése. Megyényi területen is alig hallottam túlsúlyos televíziós reklámról, valamely párt aránytalan túlszerepeltetéséről. Általános volt, hogy a médiák vezetői az ön- kormányzatokkal és/vagy a választási bizottságokkal egyetértésben megállapodtak a pártokkal egy arányosan elosztott műsoridőben, amelyben itt ajelöltek programja, ott a pártok céljainak bemutatása, amott a többiek ócáárlása töltötte ki a kapott
