Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Galló Szász Károly: Kemény nap, avagy egy körorvos naplójából
nők, az öreg ágyához csörtetek. Hosszúra elnyúlt, fehér bajszos székely bácsi, akinek zizegő papír helyettesíti a bőrét. Megfogom a csuklóját: olyan gyenge a pulzusa, hogy egyáltalán nem érzem! Akkor szólal meg egy negyvenes férfi - a fia - mellettem: - Meghalt. Csak az imént. Jobban megnézem a fekvő öregembert. Arcára - ahogy vállára a fekete lájbit vasárnap — most a halál csodálkozó, abszurdan fiatalos maszkját öltötte fel. Szája nyitva, orcái már nem horpadhattak volna jobban be. Szemeire huszonötbanisokat tettek a hozzátartozók. Pillanatig tart a dermedtségem - éleszteni próbálom, hiszen még ugyanolyan meleg a keze, mint az enyém! Az előbb még szuszogott, kínlódva, fújtatva, de szuszogott az öreg. Hogy mennyi ideig tart el, nem tudom, de jó sokáig pumpálom belé a levegőt és nyomkodom a mellcsontja alját; le se veszem a zakót magamról. Az izzadság belefolyik a szakállamba. Amikor a mesterséges lélegeztetést és szívmasszázst abbahagyom, csak akkor nézek körül. Nem kapok levegőt, olyan sokan vagyunk a szobácskábán. Az asszonyok máris talpig feketében, a férfiak hallgatagon bámulnak engem, vagy a padlót maguk előtt. Durcás arckifejezésük, amihez már hozzászokhattam, most egykedvűséggé, hátborzongató unottsággá szelídült. Csak egy összegörnyedt öregasszony zokog fel néha szaggatottan a többiek háta mögött. Hozzálépek, átölelem, mormogok valamit neki, azt gondolom, vígasztalom, de nem hiszem, hogy hallana engem; azonban mit is tehetnék mást?! Okosabbat? Igyekszem minél hamarabb kifelé. Miközben a zakóm ujját rángatom, érzem, hogy egy kéz finoman hozzám ér, a kabátzsebembe nyúl. Megpördülök, nyitom a szám, tiltakoznék, de az elgyámoltalanodott öregasz- szonyt találom magam mellett. Gyorsan kifordulok. Mindössze pár pedálnyit megyek biciklivel, aztán leszállók a nyeregből. Tolom magam mellett. Haragszom erre az öregemberre: nem várt meg! Cserbenhagyott! Érzem, hogy minden lépésre szürkül az arcom. Lassan ballagok. Nincs kedvem sietni. Mire hazaérek, már a kopasz, bajuszos hülyegyerek: a telihold fogad a kapuban. A magnót majdnem a maximumra erősítem; hagyom hörögni-búgni Elvist jó másfél órán keresztül. Közben semmit se csinálok, az ágyon heverve szívom egyik cigarettát a másik után. Amikor már nem bírom így tovább, felpattanok, és jókorát rúgok ártatlan íróasztalom lábába. Ezzel most senkit meg nem sértek. Érzem, hogy elvörösödök, mert amikor megfordulok, egy kék kötényes, szőke hajú fiatalasszonnyal találom magam szemben. Az ajtóban áll. Könyörögve, rémült és könnyes szemét merőn az enyémbe fúrva néz. Alázatosan köszön, többször bocsánatot kér, hogy zavart. Erőt veszek magamon és megnyugtató hangon szólok hozzá - máris kevésbé remeg a hangja, amikor mondani kezdi:-Doktor úr... ... Már fél tizenegy is elmúlt, szürkés-fekete este van, de a váróteremben: betegek, szimulánsok, lábadozók, kék egyenruhás iskolások, falat támasztok, sálat kötők, folyóiratban lapozgatok vagy egyszerűen idegesek. Emberek. Emberek, akik ma mind hozzád jöttek. A rendelőbe... Alaposan kimagaslik közülük — mert ülőhelyet már nem kapott — a kóróso- vány, székelybajszos bácsi: késő délutáni paciensem. Azért se fogom előreengedni az öreget! — gondolom. — De nem ám!... 30
