Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Galló Szász Károly: Kemény nap, avagy egy körorvos naplójából
— Ha ez a gyerek meghal, doktor úr... - mondja fenyegetően, s a szeme kidülled —, ha ez a gyerek... Én nem is tudom, mit... A fiatalasszony, mint csúcsos kinövést, dugja ki fejét a mamája mögül. — Ha már küldi, nem bánom, na, de vitesse csak ide, a kovásznai kórházba, ne olyan messzire... fel Sepsire... Már háromnegyed kilenc, amikor az asszonyság segítségemre siet: — Hát nem érted, lányom?! Süket vagy? Vérhasa van! Elhallgatsz végre vagy belenyomlak a padlódeszkába! Mint hurrikán az Államok keleti partjaihoz, közelít a véradási kampány Z.- hez. Máris körmünkre égett a gyertya. Az évi terv pedig évi terv, hiába; nemteljesítéséért emberfiának pénzbüntetés dukál. Még akkor is, ha teljesen önkéntes az akció... Próbálok a „nehezebb” hipertóniás betegek közül beszervezni néhányat. Hazafelé. Megmérem Demeter Józsi bácsi, az ügyes kezű mészáros és — úgy tudom - gyári munkás vérnyomását, és így kiáltok fel (élénken): — Ejha! — Mija na? - kérdi Demeter. —A vérnyomás - ráncolom a homlokom. Demeter arca elborul. Lelkemben boldog gyertyácskák pislákolnak: most aztán beszervezem véradónak! Be én! — Ott egye meg a fene - hűt le hamar Józsi bácsi -, kezdem már megszokni. — Pedig egy kis csapolással sokat lehetne segíteni... — Minek? - mondja Józsi bácsi, és megereszt egy kacsintást. Negyed tizenegy. Kese Mónika nénénél határozott sikerem van egy sebtében kiagyalt történettel, aminek veleje, hogy a tavasszal milyen nehezen tudtak megmenteni az életnek egy gyomorvérzéses villanyszerelőt; B csoportú vére volt, és a Központban éppen ebből nem volt elegendő. Ha többen - mint Mónika néne, akinek magas vérnyomása van - jelentkeznének véradásra, nem fordulhatna elő ilyesmi. Befejezem, és Keséné tudásszomjtól villogó szemmel néz rám: - De vajon miért nem adtak zérós vért annak a legénynek? - kérdi. Megmagyarázom, majd csalódottan megírom a receptet a „nyomására”. Még egy kudarc. A véradás napján Mónika néne nagy garral szónokolt a sorstársainak, hogy annyit izzadt neki a fiatal gyerekorvos, hogy meggyőzze, sőt, mesét is mondott — így aztán eljött. A rendelőben friss virág, kellemes hűvösség, a fővő fecskendők rotyogása, tisztaságszag, Eta megszokott zúgolódása. A váróteremben, mint beintett kórusszólamok, sóhajtanak fel érkeztemre: betegek, szimulánsok, lábadozók, kék egyenruhás gyerekek, üldögélők, falat támasztok, kötők, lapozgatok vagy egyszerűen csak idegesek. Emberek. Emberek, akik ma reggel azért vettek tiszta inget, azért sikálták fél órát reménytelenül fekete kezüket, mert hozzám készültek. A rendelőbe. Még azok is színjózanok, akiknek ébredés után rendszeresebben érkezik az egy-két pohárka pálinkájuk, mint a busz, amivel a városba ingáznak. Engedem be egymás után a kopogtatókat. Örülök, hogy meggyógyult a tüdő- és mellhártyagyulladásos, szemüveges fiúcska. Ellenállhatatlan vágy fog el, 28
