Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Dobozi Eszter: „Voltam csak, mint a fa, mint a fűszál…” (Bertók László: Priusz)
Dobozi Eszter „Voltam csak, mint a fa, mint a fűszál...” Bertók László: Priusz A. ▼ agy rendező a Sors. S nagy akarnok. Bertók László Priusz című kötetét (Századvég, 1994.) éppen abban az időszakban kapom kézhez s olvasom, amikor oly sok szó esik napi hírek kommen táraiban egyfelől már-már társadalmi méretű emlékezetkiesésről, másfelől a történelemidézés okozta össznépi csömörről. És számok, statisztikák által látszik bizonyosulni: a magyar társadalom végletesen és végzetesen megosztatott emlékezni akarókra és nem akarókra. Hogy egyik felének oly kívánni való a felejtés könnyűsége, a másik fele nemhogy nem akar, de nem is tud felejteni. Bertók László száz éve gyűjtögetett családi irataira, s a maga kálváriájának dokumentumaira épülő könyve arról győz meg, hogy az egyén tapasztalata — felhalmozva, rögzítve - mindannyiunké: a közös kultúrkincs alkotóelemévé váltódva. S nem puszta propagandaanyaga politikai mesterkedéseknek, hatalmi harcoknak. Ami megtörtént — történelmi tény. Visszavonhatatlanul az. Ami megtörtént vele, velük — velem, veled, velünk is megeshet, megeshetett volna. És nem állíthatjuk teljes biztonsággal (ismerve, látva régiónk eseményeit), hogy soha többé meg nem ismétlődhet. Bertók László vallomása ugyanakkor — úgy hisszük - szerény jelzése annak is, hogy ama másik Magyarország koránt sincs tűnőfélben, nem ment végképp veszendőbe. A másik, amelyik mementónak, örök emberi tanulságnak meg akarja őrizni azt, amit folyton folyvást emlékezetben tartani kötelessége minden felelősséggel gondolkodónak. Nem hogy a bosszúvágy felcsiholódjék az így-úgy érintettekben. Nem hogy sose szabaduljanak egykori fájdalmaiktól, önbecsülésüket is szétroncsoló megpróbáltatásaiktól. Csupán azért, hogy ami a nagyapák, apák generációjának osztályrészéül adatott, az a gyermekeknek és unokáknak is közvetlen társadalmi tapasztalat maradhasson. A szerkesztés elve egy közös történetté fűzi össze a dédapától a költő utódig hátrahagyott dokumentumokat. A száz esztendőnyi időszak első feléről földvásárlási papírok, pálinkafőzési engedély, örökösödési végzések, anyakönyvi kivonatok, adóívek beszélnek. Komorabb a kép a második feléről: az apa vallomása a fiáról, ahogy 1955-ben a kaposvári ügyvédi irodában följegyezték, levél arról, hogy nem veszik fel az ifjú Bertókot a főiskolára, levelek a büntetés-végrehajtási irodától, folyamodványok kegyelemért, szabadságért, szabadlábra helyezési igazolvány, dátumok rendőri felügyeletről, erkölcsi bizonyítvány, amely megvonja kérelmezőjétől az erkölcsösség minősítését, házkutatási jegyzőkönyv... A könyv e tárgyszerű elemeihez az egyéni emlékezet megcsillanó töredékeit társítja az író, aki ugyanakkor múltjában kutatva — immáron nagy történelmi mozgások, fordulatok ismeretében — azokat a 22
