Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Karátson Endre: Zuhanunk leninelvtárshoz

nőst, többre, mint a személyazonosági igazolványt hasis-áron forgalmazó sí- bert, többre, mint a precíz hentesmunkát végző hulladarabolókat, többre annál, aki hatszor lőtt lakásadójára, többre annál is, aki hússzor szúrt bele.

Magától értetődött, hogy aki az óvoda körül gyűlölködött, és aki ott fenn a tévéjét nézte, az mind H. B. vesztét akarta. Ugye emlékeznek arra, hogy itt mi volt. Le kell puffantam a szörnyeteget, ezt követelte a közhangulat. Sokan csúfolták a rohamegyéneket, hogy fekete bohócok: suvikszos képüket fíntorgatják, de ha tüzelni kell, mindent a nadrágba eresztenek. A második éjszaka végén azonban sikerült a golyókat Egonba ereszteniük.

Nagy megkönnyebbülés fogadta a szörnyeteg pusztulását idefent, nagy éljenzésre készültünk odalent. Denevérszárnyak suhogása közben várták a szemöl- csös, csipás hajléktalanok, hogy vájataikból előtörhessenek a video szalagról még amúgy harisnyaálarcosan, dinamitrudasan újra testesülő H.B. körülözön- lésére. Úgy készültek lelkesedni érte, mint a dedósok, csak nekik nem volt műanyag kacsájuk, sem bársony macijuk. Megvallom, én is elképzeltem már a jelenetet: miközben Egon a lócára zsinegelve egyre jobban belelovalja magát a jókedvbe, és gondozói a dinamitrudacskákkal lasztiznak, én belemélyesztem le- ninelvtársi fogamat a közelemben nyüzsgőkbe Virtuálisan éppen egy bőrfarkast majszoltam, mert megéheztem a háromnapos túszdráma során, mikor belém villant, hogy stábom gyanúsan hallgat, és Egonnak se híre, se hamva. Fürkésztem a félhomályt, amelyben egyszer már lóvá tettek, és bizony megint csak a hiánnyal szembesültem, a ledurrantott túszejtő távollétével, aki hozzám nem hullott, vagy hogy is mondjam, nem hozzám hullott. Egy-két hajléktalan belenyálazott az ürességbe: ez a semmi volt minden. Megpróbáltam magyarázatot a képernyőn keresni és láttam, hogy még le sem ment a befejező rész.

Épp a legközvetlenebb szentanúkat juttatta végre szóhoz a kékzakós. A fekete képű rohamegyének elégedettnek mutatkoztak munkájukkal és végső soron H. B.-vel, aki az ügy sima lebonyolításához nagyban hozzájárult. Mint egyikük a lényeget összefoglalta:

— Fel is robbanthatta volna a kisdedeket, de nem robbantotta.

— Emberies volt — tette hozzá a hatósági főember nem is gondoltam volna, hogy ennyire.

— Még a neve alapján sem? - kérdezte a kékzakós. - Pedig Önnek az elején felfedte, hogy a H.B. humánus bombát rövidít.

—A fele annak mégis fenyegető. De a jobbik fele kerekedett felül.

— Nem volt rosszabbik fele - vágott közbe a kisdedóvó igazgatónője. - Kenyérre lehetett kenni, olyan jó volt.

Külön-külön a megkérdezett szülők mind az elhunyt erkölcsi érzékét hangsúlyozták. Misiké mamája szerint az ő túszfiacskája nem szenvedett semminemű háborgatást, bombaveszélyről sem hallott, viszont kapott H. B. bácsitól lekváros kekszet. Janiéknál hangsúlyozták, hogy amikor a rendőrség sültcsirkét szállított vacsorára, H.B. bácsi az asztalfőről egy-egy szárnyat-combot nyújtott a kicsinyeknek.

— És volt kérem neki emberhez méltó neve is.

Az óvónő nem volt hajlandó nyilatkozni a tévének, de leírta egy képeslapnak, milyen bársonyos szem nézett ki a harisnyaálarcból.

„Nem hagyom, hogy Egonból szörnyeteget csináljanak”, így fejezte be Laura a cikkét.

16