Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Dobozi Eszter: „Megfeszülés és feltámadás” (Balla Zsófia új kötetéről)
„Megfeszülés és feltámadás” Bállá Zsófia új kötetéről Bállá Zsófia legutóbbi három-négy kötetével a magyar irodalom azon irányának történetébe írta bele magát, amelynek alkotóiban a legközvetlenebbül munkál a nóvumkeresés szándéka, a mindig másként eredetinek lenni igénye. A sajátos idézési technika, szövegeinek intertextuális jellege, a megannyi allúzió, nagy elődöktől örökölt strófaszerkezetek, versformák — s a hozzájuk társuló stílus — imitációs volta, a szójátékok, a morfémák egyéni kombinációi, a kifordított, szándékosan torzított, új szövegkörnyezetbe ágyazott nyelvi szterelo- típiák, a szóelemcserés egyedi szóalakok, szókapcsolatok, a nyelvi játékok uralma Bállá Zsófia költészetét, mindenekelőtt az Egy pohár fű címmel megjelent kötetét a jobb híján posztmodernnek nevezett irodalmijelenségek körébe rendeli. Amiként a Szózat „Itt élned-halnod kell” sorára játszik rá például a Novembervégi hó, 1988-ban című írásában (itt élve-halni kell”), vagy ahogy egy másikba, a Nappali álmatlanságba beékelődik egy zárójeles szakaszban a „légy híve”, s amiként még mégis toldatik egy „ó”-val és egy „?”-lel, ahogyan egy Hamlet-monológ emlékezetes néhány szava beépül a Vágytölte című költeménybe, s egy József Attila-sor hallik át a Nem ez az első alkalom címűben („A köd rücskös hegyoldalon / hömpölyül inog oldalog / előnyomul az ablakig / beleskel szótlanul / nagy teste hangtalan vacog / vaksin mered hívatlanul”); egy Ady-sor komikus eltorzításával („Szabad-e Hevenynél betömöm?”), Petőfiével a Finoman omló görgetegben („Agyban, párnák közt, gyertyaszál”), az Agnus Dei címűben Zrínyiével („befed ez a vétség”), kortársak hosszú sorát juttathatja eszünkbe. Kortársakét, akiknek művészete a Bállá Zsófiáéhoz hasonlóan kapaszkodik a magyar és a világirodalom múltjába — vendégszövegekkel telítve a művekét, s olykor különös, ironikus attitűddel idézve volt nagyságokat. Bállá Zsófia travesztiák szerzőivel, a magyar irodalom nagy szerepjátszóival válik rokonná olyan munkái révén, mint amilyen például a Berzsenyi Dániel emlékének szánt Tél közelít című. Nem csupán a cím utal a nagy klasszikus Közelítő telére, de a strófák száma, az aszklepiadészi strófaszerkezet is ugyanaz. Szóteremtő leleményével („gyászakor, „csőcselékfény”), morfémák rendhagyó társításával („Ki búja leghazább”, „volni”, „vanás”, „selyembevallhatatlan / fölkent raboskodásunk”), a betűcserével, betűkihagyással torzított szavakkal, állandósult szókapcsolatokkal (rá se ránc”, „Isten őszizz”, „Ez az arc lesz a végső”, „orgaz- dus”), s mindazzal, ami bennük JÁTÉK, a magyar líra nagyjátékmestereire emlékeztet bennünket. Mindenekelőtt Kosztolányit, Szilágyi Domokost, s mindazokat, akik az utóbbi — talán évtizednyi - periódusban e klasszikussá vált játszók hagyatékán nevel- kedtekjátékos költőkké. Új kötetét szellemi rokonainak társaságában, annak a líratípusnak a közelségében szemlélve, amelyhez ama posztmodem jellegzetességei révén soroltatik ő is, mindinkább az a gyanú érlelődhet meg mai olvasójában, hogy Bállá Zsófia versei ötven-száz év múlva - ha fennakadnak azon a kíméletlen szelekción, amelyet az idő végez el — nem azért lesznek olvasandók, amiért oly hasonlatosak a költő hanghordozásában, nyelvének formálásában az irodalmi sajtóban legtöbbet emlegetett, immár hivatkozási alapul szolgáló kortársakéhoz. Nem azért lesz Balia Zsófia költészete maradandó, ami benne amazokéval közös, hanem feltehetően éppen azáltal, ami megkülönbözteti őt attól, amit ma oly könnyedén érzékelünk a lírai megszólalás egyetlen autentikus lehetőségének. Pontosan annyira érdemes ma is Bállá Zsófia verseire figyelmeznünk, amennyire az ő művészete SAJÁT. Amennyire kordivaton inneni, kordivaton túli. Mindenekelőtt az a második személy tűnik szemünkbe, amely/aki köré oly gyakran rendeződik a szöveg struktúrája. 1980-as kötetének például szinte egésze ekként szerveződik. Akkori címadó versének is ez a második személyűség szabja meg a jellegét. A második személy azonban nem tűnik el későbbi műveiből sem, a legutóbbi, az Egy pohár fű című kötetének közel negyedében válik a szövegalkotás elvévé. Kicsoda Bállá Zsófia számára a második személy? Egyszer a megszólított, az, aki az önmagából kilépőnek önmagára visszanézve szemlélhetővé válik. Ahogyan a szemlélődés zugai című költeményében írja a szerző: „Az álom-csigaház fölcsavarva. 91
