Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Bordás Győző: A vajdasági magyar könyvkiadás jelene
halmaznevek című terjedelmes disszertációja, amely a névszóelmélet újbóli megfogalmazását tartalmazza. De említhetnénk Jung Károlynak a gyors egymásutánban megjelent három könyvét is (Köznapok és legendák, Az emlékezet útjain, Or szerek könyve), amelyek ugyancsak az egyetemes magyar kultúrát, esetében a néprajzkutatást gazdagították. A népi műveltség, a hiedelem- és szokásvilág, valamint a mondái és a ráolvasó hagyomány vajdasági feltérképezésével a szerző kivívta magának a Magyar Néprajzi Társaság elismerését is, Ortutay-díjban részesítették. Kalapis Zoltán is folytathatta művelődéstörténeti búvárkodását: a Betűk és képek riporttanulmány kötetében vidékünk első nyomdájának, pontosabban nyomdászának, a „typobeta” Takáts Rafaelnak és első „fényírójának”, a fotós Oldal Istvánnak állít emléket, de nyomába szegődik Bartók Béla itteni családi kapcsolatainak, hogy aztán a Régi vízivilág a Bánátban és Bácskában a „vízépítők” munkáját tárja elénk. A Kalapis Zoltán által kitaposott művelődéstörténet-kutatási mezsgyén indult el két elsőkötetes szerző is, Németh Ferenc és Magyar László is. Németh A torontáli szőnyeg című monografikus munkájában a múlt század derekán létrejött szövödék és szövőiskolák történetét dolgozta fel, közben két olyan elfelejtett művészre hívta föl a figyelmet, mint amilyen Fülep Lajos egykori tanára, Streitmann Antal és a Va- szary Jánossal közösen tervező Kovlaszky Sarolta, s bizonyította azt a máig nem eléggé ismert tényt, hogy éppen a torontáli szövőkkel és szövőgépeikkel indul 1905- ben a Gödöllői Művésztelep. A másik szerző, Magyar László több évtizeden át végzett szabadkai levéltárosi munkájának csillogó szemeit adta közre, hozzájárulva ezzel sajtó-, művészet- és művelődéstörténetünk jobb megismeréséhez. .Apróságai” közé tartozik többek között az is, hogy bemutatja Babits Mihálynak a szabadkai gimnázium magyartanári állására 1906-ban benyújtott kérelmét, amely alapján nem nyer felvételt! Ugyancsak elsőkötetesként, de azonnal átfogó monográfiával jelentkezett Toldi Éva is, aki a vajdasági magyar irodalom nemcsak nagy öregjét, de a legtermékenyebbjét, az éppen nyolcvanöt esztendős Herceg János írói és emberi alakját tálja elénk, módszerében kimondottan műelemző munkájában. Már e fölsorolásból is kitűnhet, hogy az eddig jobbára irodalomközpontú könyvkiadás most jelentős mértékben mozdult a tudomány és a művelődéstörténet irányába. Ez utóbbi vonulatába tartozik Virág Gábornak a felfedezése, egy múlt század eleji topolyai verses krónikának a közreadása, és egy hasonló jellegű munka a Baranyából, egy bizonyos „Csöbrös István kopátsi fi versszerző” daloskönyve, amely Katona Imre és Lábadi Károly szerkesztésében Egy szép dologrul én emlékezem címmel jelent meg. A vajdasági magyar művelődéstörténet és irodalomtudomány jelentős műve Szeli Istvánnak e peremvidék sajátosságait taglaló könyve A peremkultúra élettana, amely, egyebek között, „modellvázlatot” kínál a Vajdaság XVIII. századi kultúrájáról. Bori Imre legújabb könyve - mire ezek a sorok megjelennek, előttünk lesz a száz éve született Szenteleky Kornélról szóló monográfiája is —, a Prózatörténeti tanulmányok. Asbóth Jánostól Déry Tiborig húzza meg azt a képzeletbeli irodalomtörténeti vonalat, amely immáron száz évet köt össze. Lényegében ilyen hosszmetszeti tanulmánykötet Utasi Csabáé is, aki Babits Mihály korai novelláinak elemzésétől Csáth és Kosztolányi művein keresztüljut el Sinkó Ervinig, egy kitérővel, amely a két háború közötti vajdasági magyar irodalom csíraállapotát is vizsgálja. Ehhez a sorhoz tartozik egy egészen friss kötet, Gerold László Meglelt öröksége, amely tanulmányokat, esszéket és kritikákat tartalmaz, mint alcímében olvashatjuk A XIX. századi magyar irodalomról, színházról, hagyományról és modernségről”. E könyv az irodalom és színpad kölcsönhatásában vizsgálja Katona József, Petőfi és Madách drámaírói munkásságát, s mutatja meg kapcsolatukat a vajdasági színházzal. 72
