Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Gerold László: Tojástáncunk
fiijukba: hogyan kell — kivel? - hat főiskolából és öt egyetemi karból magyar egyetemet csinálni, többek között a „magánvállalkozók számára”, akikkel viszont négy év alatt egyetlen kisebbségi alapítványt sem tudtak összehangszerelni. Új színt kap a zenekarban a könyvkiadás motívuma is, amelyet szigorúan ellenőrzött hangfolyosón - pártcenzúra — lehet csak a nyilvánosság elé bocsátani. Zenekari feldolgozásra kerül a sajtó, az oktatás, a színház. A teljes kisebbségi kultúra. Szól a zenekar, fáradhatatlanul. A karmestereknek csupán arra kell ügyelniük, hogy a zenekaron kívül egyetlen hangszer se szólalhasson meg. Ezért vagy el kell pusztítani, vagy meg kell szerezni minden létező hangszert, de elegendő rossz hangzásuk hírét kelteni. Esetleg az is elképzelhető, hogy a másként játszók elé olyan motívumokat vetnek, melyeknek azok vagy nem értik a tartalmát (magyar lelkűiét), vagy nem tudnak megszólaltatni (területi autonómia), s akkor eleve nemcsak kirekesztik magukat a zenekarból, hanem hozzá nem értéssel is lehet őket vádolni, vagy azzal, hogy rontják az összhangot. Fordítsuk komolyra a szót! A gyökerek megismeréséből és a - képes beszéddel közölt - folyamat ismeretében nyilvánvaló: igazi párt lett az érdekvédelmi szervezetből. Az történt vele, mint más mozgalmakkal, melyek ha belépnek „a hagyományosan paradigma szerint működő politikai struktúrába”, kénytelenek „alkalmazkodni annak módszereihez, utóbb pedig átvenni őket”, ami által saját lényegüket vesztik el (Szilágyi N. Sándor: Paradigmaváltás előtt. Korunk, 1993/11). És ha már egy szervezet pártként működik, akkor mindent a politikának rendel alá. A politika pedig pártlogika szerint nem szolgálatot jelent, hanem hatalmat, amely a szolgálat álarcát ölti magára. Az értelmiség is szolgálatnak tekinti tevékenységét, de nem igényli, hogy ezért hősnek tiszteljék, hogy piedesztálra állítsák, megelégszik azzal, ha magához hasonlóan mérlegelő, mindennel szemben kritikus magatartásra nevelhet, ha „szabad, autonóm” embereket (Cs. Gyimesi Éva) lát maga körül, akik nélkül nem létezhetik polgári társadalom. Ez az értelmiség igazi értéke, s ezt az energiát kellene felhasználni, hogy - akár tetszik ez az államnak, egyháznak, pártnak, egyeseknek, akár nem — önálló, művelt, okos emberek éljenek körülöttünk, akik majd józan ésszel tudnak nemzeti meg kisebbségi kérdésben is ítélni és viselkedni, megbocsáthatatlan tévedés lenne az egypárti rendszert idéző fejbólintókká fegyelmezni őket. Értem én, hogy a VMDK-nak rögeszmékre van szüksége, hiszen párt, s errefelé a párthagyomány szerint fanatizálni kell a tagságot, illetve megbélyegezni azokat, akik kételkedni mernek az eszme csodálatos erejében. De ha egy vezérelv több bajt okozhat, mint amennyi hasznot hozhat, akkor tudni kell el is vetni. Most hármas autonómia a vezérelv („megmaradásunk záloga”), holott utópia, s mint ilyen, káros. Nem véletlenül tiltakozik a romániai magyar értelmiség is az ottani autonómia koncepciója ellen. A kolozsvári Korunk egy egész számot szentel annak bizonyítására, hogy „elkapkodott és kellőképpen végig nem gondolt”, „ködös tartalmú” (Salat Levente: Beszéljünk az autonómiáról, 1993/11) képződmény a területi kisebbségi autonómia. Ha náluk az, akkor nálunk még inkább az. Többek között, mert aki nem a kisebbségi autonómia területén él, az magára vessen, vagy asszimilálódik, vagy szórványban marad, s tudjuk mi vár a szórványokra, fejtette ki érdekvédelmi szervezetünk elnöke egy tribünön. Ha sem asszimilálódni nem akar, sem szórványként tengődni, akkor viszont költözzön az autonómiába. (Ezt kívánja „ösztönözni” az iskola-hálózat terve, amely szerint az egész Bánátnak és Dél-Bács- kának - a bűnös — Újvidékkel együtt nem lenne magyar nyelvű gimnáziuma?) Mi ez, ha nem lakosságcsere? S akkor még nem is szóltunk a többségiekhez tartozókról, akik a kisebbségi autonómián belül egyszerre kisebbség lennének. Hogy ezt a „nemzet”, amely egy államban akar élni, semmiképpen sem engedi meg, biztos, van 69
