Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Gerold László: Tojástáncunk
Gerold László Toj ástáncunk Fiamnak A JL JL Vajdaságban élő magyarság - noha a talpra állás sloganjét tűzték homlokára - talán soha vagy legalábbis évtizedek óta nem volt a mostanihoz hasonló nehéz helyzetben. Holott immár nem elfogadni kényszerül a megváltoztathatatlant, mi történt, amikor a revansista politika eszközévé vált, amiért hamarosan be is következett a (zömmel) meg nem érdemelt, súlyos traumákat okozó megtorlás. Most az súlyosbítja hagyományosan nehéz köztes helyzetét, hogy míg őrlődik az egyre elviselhetetlenebb nincstelenség, s a nagyszerb tendenciák, illetve az emigráció, a szülőföld elhagyásának ugyancsak nem megoldást jelentő lehetősége, a maradni vagy menni, a maradni se, menni se malomkövei között, azt kellett tapasztalnia, hogy kisebbségi belvilágában, önkeblében is éles összeütközések zajlanak, melyek fokozzák létének, gondolatainak bizonytalanságát. Tojástáncot járatnak vele. Most is, akárcsak az említett történelmi pillanatokban, kiszolgáltatott. Azzal a különbséggel, hogy 1918 és 1945 után arra kellett energiáját fordítania - jóllehet egyik esetben sem rendelkezett kellő szellemi potenciállal hogy létrehozza a kisebbségi emberi s nemzeti lét ismérveit szavatoló formákat, hogy kinevelje saját értelmiségét, amely megteremtheti azt a kisebbségi kultúrát, ami egyszerre kötődik a nemzeti hagyományokhoz, és tartalmazza az adott helyzetből következő egyedi jegyeket. Nem annyira az egzisztenciális lét (munka, megélhetés) volt problematikus számára, hanem a kisebbségi létezés formáinak hiánya sújtotta. Azok a keretek hiányoztak, amelyeket a kisebbség teljes embeijogú létérzésének megteremtéséhez a kultúra nyújt(hat). Az iskola, minden szinten. A művészetek', az irodalom, színház, képzőművészet, zene. És a tudomány. S minddel összefüggésben - a nyelv. Az, amitől a kisebbségi is ember. Van saját kultúrája, ami a kisebbség életében nagyobb, hangsúlyosabb szerepet kap, mint a nemzetében, mely a művelődés minden formáját eleve adottságként kapja, használja és élvezi. Míg a kisebbségnek a kultúra formáit újból s újból ki kell vívnia - önmaga számára. Az említett két történelmi fordulópontot követően más-más pozícióból startolt a vajdasági magyarság. A húszas-harmincas években kevés hozzáértő, szakképzett emberünk volt, ezért elsősorban széles körű, mindenkit felölelő alapozást kellett végezni, minél több ember bevonásával bázist teremteni, hogy idővel színvonalasabb kultúra is sarjadjon itt, s ennek legyen megfelelő közönsége. Valóban talpra kellett állni, kultúrát kellett teremteni. S irodalmunk - köszönhetően mindenekelőtt Szenteleky Kornélnak, Csuka Zoltánnak, Szirmai Károlynak és Herceg Jánosnak - jó úton járt ennek megvalósításában. Színjátszásunk, színház híján, a hivatásos szintű műkedvelés magasságába emelkedett, miközben hihetetlen szélesre bővítette a résztvevők táborát. Sajnos, közbeszólt a háború. Befejeztével mindent újra kellett kezdeni, de egészen 66
