Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Németh István: A gazdátlan kutya ugatása
tek környékére. Talán még nyert is valamit azáltal, hogy elhagyta egyszál gazdája; az egy helyett most számtalan környékbeli ember és gyerek rokonszenvét élvezi. Erről azonban jó lenne egyszer négyszemközt elbeszélgetni vele, hogy valóban így van-e? Hogy csakugyan több-e a sok az egyszál egynél. Ezenkívül még volna miről elbeszélgetni a megszakállasodottal. Persze én most nem ezekre a gyarló emberi szavakra gondolok, amiket itt egymás mellé rovok, ezek értelmetlenek és valóban'gyarlóak: a világ milliárd teremtménye közül egyedül az ember képes kommunikálni általuk, az ember is csupán egy másik emberrel, de például egy fűszál előtt már tehetetlen a saját maga gyártotta és csupán a saját maga hasznára kitalált szavaival. Az ember ezer meg ezer szóval dobálózik, sok kínzó kérdésére viszont nincs megfelelő szava. Vele szemben az a megszakállasodott, azaz megbölcsült kutyus mintha többet tudna; látszólag kevesebbet ugyan, mint a volt és jelenlegi gazdái, mégis többet, mert tudja a mindenkori dolgok lényegét. Nem egyszer megkérdezte tőlem elhaladva előtte; ragyogó, okos szemével kérdezte meg: hová mész? És én egyszer se tudtam megnyugtató választ adni. Pedig harmincezer szó áll rendelkezésemre. De a válaszra érdemes szót mégse találom. A kutyust viszont most is ott találom megszokott helyén, egy kopott lábtörlőn, egyik üzletajtó zugában. Ahogy elhaladok előtte, fölemeli a fejét, de csak hogy jelezze: tudomásul vett, rendben van minden, mehetek tovább. Amikor túlhaladva rajta visszapillantok rá, már mintha folytatná a szunyókálást. Ezúttal azonban nem valami édes szunyókálásba süllyedhetett vissza, mert most veszem csak észre, egész testében reszket. Mintha fázna, vagy mintha félne. Úgy reszket a bundája, mint azon a régi hűvös Szentgyörgynapon a kisbárányoké, azon a tiszai kompon. Attól tartottam, vacogásukban lerázzák magukról természetes gúnyájukat. Pedig nem is biztos, hogy a testük fázott; a szívük remegett a sötét, hideg, ismeretlen folyó felett. Talán a megszakállasodottnak is a szíve, elárvult szíve remeg. Még végig sem érkezem ezt gondolni, amikor hirtelen úgy szökkent talpra, ahogyan csak a mindig éber házőrző, a baljóslatú neszt fogó kutya tud sisteregve, villámgyorsan talpraszökni. S mint aki egy kicsit máris elkésett volna, eszeveszett ugatásba kezd. Hátra hőkölök, tán csak nem engem nézhetett el mégis? Azután eszmélve föl erre hirtelen, ahogy visszaeresztette állát mellső lábaira, hogy folytassa megszakadt szunyókálását. Mire azonban összeszedem magam, látom, nem engem ugat. És nem a nagy vörös holdat, ami ebben a pillanatban emelkedik a házak fölé. Valami nagyon távoli kutyahangra válaszolgat elkésett, fuldokló kapkodással. Mtost már magam is hallom azt a távoli, nagyon messziről jövő kutyaugatást. És már nem is egyet, nem is egy irányból. Vagy ezek már azután kapcsolódtak be a koncertbe, hogy jelt adott a megszakállasodott? Mert tulajdonképpen egy szokványos, esti kutyakoncertről van szó. Valahol valamelyik rázendít s követi az összes környékbeli. De honnan az „én” kutyámnak ez a láncottépő veszettsége? Úgy viselkedik, mintha mindegyik társát túl akarná ugatni, már-már félelmetessé válik és habzó szájával ellenszenvessé. Nem ismerek rá. Toporzékol, csakugyan toporzékol, mint az állandóan láncon tartott szállási korcsok. Rosszat álmodhatott volna? Hogy a „rábízott” üzletekében tolvajok járnak? Vagy egyszerűen nem tudta már tovább elviselni az est csöndjét és közönyét? Jó Isten! Ennek a szegény kutyának tán csak nem a hűtlen gazdája jutott eszébe, s lázas betegen - mert ezért reszketett egész testében 24
