Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Bányai János: Vajdasági, magyar, író (Herceg Jánosnak tisztelettel)

csillagokat, bár van hozzájuk egy-két keresetlen szava, hanem küzd, küzdelmet folytat, sokszor éppen láthatatlan ellenféllel, pontosan nem is mindig kimondható célokért, és felháborodik, ha többet várnak el tőle, mint amennyit az író tehet. Mondom, ha belegondolok és elvégzem magamban a Herceg János-olvasmányok leltárát, ha összeadom a sok olvasói élményt és tapasztalatot, ha átnézem (viszolygással és szerénytelenül azt is, amit eddig - milyen keveset! - írtam egy-egy könyvéről, például az Anna búcsúja szerbből fordított albán nyelvű kiadásához utószót, aminek eredeti kézirata azóta elveszelődött, akkor valóban csak annyit látok (a csak itt nem kevés), hogy Herceg János egész életművében helyben áll, keményen és küzdelmesen, közben a vándorlók jönnek és mennek, a nézelődők hitetlenkednek és csodálkoznak, lelkesednek és siránkoznak. Mert abban a kemény küzdelemben, ami az életműve, mégis csak arra keres az író valamilyen (tehát részben megnyugtató) választ, hogy hogyan lehetséges, valóban hogyan, ez a sehol máshol fel nem fogható és meg nem érthető különös, rejtélyes írói, gondolkodói és emberi élethelyzet, a helyben állás mint szerepminta. Mert mi az, hogy vajdasági? Azt jelentené, hogy a Vajdaságról ír? De hiszen a nagy angolok egy része Indiáról és Afrikáról írt regényt, elbeszélést, mint Lawrence Durrel is az Alexandriai négyes-1, ha már példát keresek a cáfolathoz, aki ezen felül még Indiában is született, viszont senkinek eszébe sem jutna őt indiai vagy afrikai - kisebbségi - angol írónak venni. Akkor meg miféle megkülönböztetés az, hogy az itteni író nevéhez hozzátesszük azt, hogy vajdasági? És hogy magyar? Kisebbségi magyar. Vagyis, úgy magyar, hogy egyben, egyidőben, vajdasági (is). Lawrence Durrel nem úgy angol író, hogy egyben - egyi- dőben - indiai vagy afrikai (is). Elég furcsán hangzana, ha valaki ezt állítaná bizonyos tények ismeretében. Pedig Herceg János is éppen úgy magyar író, mint Márai Sándor, akiről a haza szó jelentését tanulhatta meg: „Például 1947. február 10-én éjjel a felismerést,, hogy számomra nincs más ’haza’, csak a magyar nyelv” - Márai- nak ebből a mondatából. És éppen úgy magyar író, mint Németh László, akitől nemcsak a rokoni kapcsolatok folytán, az „ember és szerep”, a „kisebbségben”, a „tanú” világában kaphatott az irodalom és jövőkép felé vezérlő iránytűt. És éppen úgy, mint Krúdy Gyula, akinek hangjára és melankóliájára Herceg öregkori lírája, a Mó- dosulások-ban is, a kései novellákban és elbeszélésekben is, még talán a Kitekintő napló-esszéiben is oly szabadon ráhangolódhatott. Herceg János úgy író, mint mindenki más, aki írásra adta a fejét. Regényt ír, elbeszélést, novellát, mesét, riportot; ír mindent, amit írni tud, és amit kiadnak, meg publikálnak anélkül, hogy eközben lelki szemei előtt mindig ott lebegne, hogy magyar, hogy vajdasági, hogy kisebbségi. Ennyi. Itt most félre is lehetne tenni ezt a már-már kínos „talált” kérdést, ha a könyvek nem mondanának mást (is).

A könyvek elsősorban azt mondják, amiért megíródtak. De ki tudja megmondani, hogy miért íródtak? Nincs kezünkben az utolsó szó joga. Herceg János íróságának ügyében sem. Ami mondható csak a hiányt pótolja, de nem a teljes válasz.

Hiszen ha Herceg János könyveit olvasom, a régieket és az újakat, ha publicisztikáját böngészem, egyre gyérülő kiadványainkban, mindig beleütközöm abba a nyilvánvaló ténybe, hogy ez az író vajdasági és magyar, hogy magyar és vajdasági, hogy nem akármilyen, hanem kisebbségi író. Benne a csapdában, ő, az író, és az olvasója is. Aki az író minden mondatában azt a küzdelmet látja, hogy ennek legyen értelme. Hogy mindez értelmesen végiggondolható és végigélhető legyen. Hogy ne tűnjön se megbélyegzésnek, se kiskapunak, se engedménynek, se kívülállásnak. Legyen csak egyszerűen az író egy életre szóló döntése', sorsválasztása, tehát olyan tény(állás), aminek azon kívül, hogy van, tehát áttekinthető és értékelhető, más jelentősége nincs. De meg lehet-e ezt tenni? Herceg János ezt választotta és erre építette a művét meg az életét is, közben meg soha e választásba és döntésbe bele nem nyugodott.

11