Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek

verítékes kínok között. Tudta, hogy meg fog halni, saját halálán kívül semmi nem érdekelte. Kihagyott a szívverése, zuhant, miként a számok szoktak esni a végtelenbe, szorongott, majd szemében megkövesedett annak az aprószemű ablaknak a képe, amelyen utolsó pillanatában átnézett, hogy belekapaszkodjon a hárson daloló rigó énekébe.

A következő éjszakámon, rögtön elalvás után, e venyigehajlású férfi a műtétjére várt. Már közölte vele az orvos, hogy a beavatkozás elkerülhetetlen, s engedélyeznie kell a rutinjellegű, de halaszthatatlan operációt. Nem értette meg a mondatok mélyén lapuló baljósságot. Fényes körmeit nézegette az ágyban, s félelemtől verítékes arcát nem tudta bennük megpillantani.

Visszafelé álmodtam a férfi napjait. Két hónappal előtte voltam váratlan halálának - hogy az milyen hirtelen lesz, azt egyre inkább láttam -, amelyet egy váratlan és diagnosztizálatlan érgyulladás, s egy fel nem oldódott vérrög okoz. Mindent, vagy majdnem mindent tudtam róla. Szabványéletet élő szabványalak, s azt is meg mertem kockáztatni, hogy kijelentsem, hogyan szerezte meg a diplomáját, majd pedig az állását. Érdemtelenül. Végül pedig miként jutott uralkodó természetű s otthonülő feleségéhez, akivel azonban sosem találkoztam. Aztán egy kőfejtés-nehéz éjszakán különös felfedezésre jutottam: verseket ír, feltehetőleg nem rosszakat, mert megjelennek, és nem kap értük szégyelnivalóan kevés honoráriumot. Ekkor már ismertem a nevét is, hogy tudjam, az övé áll a vaskos irodalmi periodika tartalomjegyzékének elején, s tapasztalhattam az örömét, amellyel nyugtázta a bankszámlájára érkezett váratlan összeget.

Omagát elég kedélytelennek találtam, s a testtartását annyira hanyagnak, hogy a szétesettség benyomását alig tudam magamtól elhessenteni. Vállát felhúzva, előre ejtett fejjel közlekedett, lábával kacsázott, ezért csoszogott. És szívta az orrát. A szeme átható, azonban visszacsavart lángú tekintete szép volt. Olyan, mintha éppen akkor vetett volna bele egy rézpénzt — mint a kerti ünnepség tüzébe, hogy egy év múlva megismétlődjön - valaki, a világ kevés öröműje közül.

Egy déli kisvárosban élt, a városnak apró kőházai, mindig csukott, élénk színekkel bemázolt ablakai, márványosra kopott kövezetű sikátorai voltak. És egy szökőkutas tere, amelyet azonban csak a helyiek láttak — mert már annyira megszokták, mint a savanyú, barna kenyeret — szökőkútnak, az idegenek egy vállra emelt korsóból vizet kiöntő, rosszul formázott bronz halásznak vélték. A város tele átutazókkal és turistákkal. Alomalakom költő és irodista. Megfigyeltem, olvasóim is tapasztalhatták a rövid történeteket tartalmazó Patkányokban, s a Fegyverengedély kisnovelláiban, hogy figuráim többsége kopár irodában dolgozik, akár kitaláltam, akár az életből loptam ki őket. Magam el nem viselem a rendezett életet, amilyen mondjuk egy tisztviselőé, tanáré vagy reklámszakemberé. Az alak szakállának bal oldala őszült, és bajsza lekonyuló két végében is láttam egynéhány deres szőrszálat. Naponta egyszer evett, mindig álmomban, az ételek között öntudatos szemérmetlenséggel válogatott. Csak a silányabb zöldségeket, tengeri halakat szerette, a ritkábbakat, gasztronómiailag értékesebbeket — amelyeket én kedvelek - nem. Különös, magas címletű papírpénzekkel volt telve a tárcája, nem egyszer kifejtette, amikor borral öblítette le az ételt, szervezetének az ínyencek számára készített drága ételek nem tartalmaznak elegendő mennyiségű foszfort.

5