Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Kántor Lajos: A kolozsvári színház és az írók
mellett Benedek Marcell is részt vállal a kolozsvári magyar színházi élet szervezésében, sót a művészeti munkában, fontos művelődéstörténeti tényező. Az 1946. áprilisi nagyszínházi bemutató, Thomton Wilder A mi kis városunk című minőségi sikerdarabja előadását nem csupán az teszi színháztörténetileg emlékezetessé, hogy vendégként fellép benne Fényes Alice, hanem legalább ilyen mértékben a fordító Benedek Marcell rendezői jelenléte. A sajtóvisszhang szerint - Benedek korábbi és későbbi kamaraszínházi munkájával, szövegközpontú rendezéseivel ellentétben - A mi kis városunk mint színházi látomás is hat. Méliusz, ezúttal színkritikusi minőségben, elragadtatottan nyilatkozik a látottakról; mintegy saját színház-koncepcióját is igazolja e sorokkal: ,A rendezés játékosságában, eszköztelen- ségében, a fényszórók játékával az avantgardizmust súrolja és megdönti azt a kisvárosi érvet, hogy ez a játékmód elzavarja a közönséget, vagy hogy ez az irányzat már a színházi élet lomtárába került.” (Ami a színház-koncepciókat illeti, 1946 márciusától, fél éven át, szakmai fóruma van Kolozsvárt a színikritikának, színházelméleti írásnak; ha szerény keretek között is, a Fáy Barna - családi nevén: Czeglédy Ete - szerkesztette Színház és Mozi Műsor a legjobb kolozsvári szerzőket tudja mozgósítani színház-ügyben.) Az 1945/46-os évadban, pontosan 1946 februárjában hagyja jóvá a bukaresti színházi vezérigazgatóság a kolozsvári színházvezetés kérdését: felvehetik a Szentgyörgyi István nevet. Föltehetőleg ez is beletartozik a kolozsvári magyar színház profil-keresésébe, amelyről a legvilágosabban Jékely Zoltán szólt, ennek a színiévadnak a végén, a Világosságban, erdélyi problémaként vetve föl a kérdést. , A színházat, köztudomásúlag, a felsőbb társadalmi rétegek áldozatkész, nemzeti művelődésünk sorsát szívükön viselők töredéke alapította, tartotta fenn, s formálta a maga képére” - írja a Jékely Erdélyi színház - erdélyi közönség c. cikkében -, innen származtatható az erdélyi magyar színjátszás „patinás értelmiségvonala”; az értelmiség viszont már nem alkalmas a színház befolyásolására, a fogékony és áldozatkész erdélyi zsidóság jelentős része elpusztult; a jelenlegi (1-946 júliusában jelzett) operettkultuszban a közelmúltbeli vezetőrétegek ízlése, illetve ízléstelensége tükröződik vissza. Ezzel szemben Jékely a színvonalasan szórakozni akaró és önművelésre hajlandó munkás és értelmiségi közönségre kívánná építeni a jövendőbeli játékrendet. Ebben az elképzelésbe illeszthető be, némiképpen - életképszerűsége és nyelvi szürkesége ellenére - a Tiszazug, Háy Gyula színműve, hozzákapcsolható (Jékely színikritikája szerint) a harmincas évek szociális-igazságtevő irodalmához, Tamási Áron, Kodolányi, Németh László, Asztalos István (és korábbról Móricz Zsigmond) műveihez. Háy Gyula nagy kolozsvári sikere azonban két évvel későbbi - ugyancsak Kőmíves Nagy Lajos rendezésében az Isten, császár, paraszt, a kritika és a közönség (?) figyelme egyrészt a szerzőnek, másrészt a kiemelkedő előadásnak szól, amelyben a társulat alapemberének számító Senkálszky Endre, a nemrég ide szerződött Irftrédi Géza, s a még akadémiai növendék László Gergő lép fel. Ugyancsak műsorpolitikai esemény az 1948/49-es évadot nyitó Gorkij-darab, a Jegor Bulicsov és a többiek (rendező: Szentimrei Jenő, mellette azonban a „munkatársak” egész csapatát tüntetik föl, a „kollektív rendezés” korabeli igénye szerint), és nagy sajtóünneplés követi Gergely Sándor Vitézek és hősök című, „szocialista realista” drámáját (Kőmíves Nagy Lajos állította színpadra), 1948 novemberében-decemberé- ben. Az egyre inkább törvényerőre emelkedő műsorrendben kivételnek számít á III. Richard (Kőmíves Nagy Lajos realista szándékú rendezésében, Poór Lilivel, Senkálszky Endrével, Koós Zsófiával a főbb szerepekben), 1949 tavaszán. Mindjárt utána Szimonov, majd az új évadban Davidoglu (a Bányászok), Ivanov (a Páncélvonat), Szofronov (Moszkvai jellem), Mihalkov (A vörös nyakkendő) stb. következik. 54
