Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (III. rész - Fordította Szenyán Erzsébet)

annyira, hogy egy üzbég ne üldögélhessen a csajhanában, és ne ihasson meg egy teát akár munkaidőben is. Buharában még láttam színes, kavargó bazárokat. Régi, ezeréves, mégis élő, még mindig emberekkel zsúfolt bazárokat. Erkun megmutatta azt a bazárt, amelyben Avicenna is szeretett sétálgatni. Megmutatta azt a bazárt is, ahol Ibn Batúta vásárolta a datolyát. Kicsi boltok, standok, árusító asztalok, mindegyik megszámozva, mert államosítva vannak. Erkin azt mondta, hogy egy üzbég in­kább többet fizet, de a bazárban vásárol, nem az üzletben. A bazár hagyomány, a találkozások, beszélgetések színhelye, második otthon. Jártam a Miri-Arab medresze előcsarnokában is. A medresze: muzulmán egye­tem. A Miri-Arab imponáló építészeti együttes, 1503-ban épült, s most gondosan restaurálják. A forradalom után az egyetemet bezárták, most újra megnyitották. Az egyetem új neve: Közép-Azsia és Kazahsztán Muzulmán Papi Szemináriuma Ez a Szovjetunió egyetlen ilyen típusú egyeteme. 1966-ban hirdették meg az első évfolyamot. Tizenhat jelentkező jutott minden helyre. Buhara színe a barna - a napégette agyag színe. Szamarkand színe az élénk kék — az ég és a víz színe. Buhara zajos, konkrét, materiális kereskedőváros, az áru és a piacok városa, egyetlen óriási lerakat, sivatagi kikötő, Ázsia hasa. Szamarkand átlelkesült, absztrakt, emelkedett és szép város, az elmélyülés, elmélkedés városa, dallam és kép, amely a csillagokra néz. Erkin azt mondta, hogy Szamarkandot holdas éjsza­kán kell nézni, amikor telihold van. A föld ilyenkor sötétben marad, minden fényt a falak és tornyok szívnak magukba, a város fényleni kezd, aztán fölemelkedik, mint egy lampion. H. Papworth „The Legend of Timur” (London 1937) című könyvében igyekszik megkérdőjelezni azt a tényt, hogy a szamarkandi csoda Timur — vagy más néven Tamerlan — műve. Van valami érthetetlen abban — írja a szerző —, hogy ezt a várost, amely szépségével és kompozíciójával a misztika, az elmélkedés felé tereli az ember gondolatait, egy olyan kegyetlen démon, rabló despota teremtette, ami­lyen Timur volt. Tagadhatatlan tény viszont, hogy mindaz, ami Szamarkandot híressé tette, a XIV. és XV. század fordulóján, vagyis Timur uralkodása idején keletkezett. Timur alakja a történelem döbbenetes jelensége. Neve évtizedeken át rémületet váltott ki mindenkiből. Hatalmas uralkodó volt, leigázta Ázsiát, de ez a nagyság nem akadá­lyozta őt abban, hogy apróságokkal is foglalkozzék. Timur nagy figyelmet szentelt a kis dolgoknak. Katonái kegyetlenségükről voltak, híresek. Ott, ahol megjelent Timur — írja Zaid Voszifi arab történész — „úgy ömlött a vér az emberekből, mint holmi edényből”, az ég színe pedig „tulipánmezőhöz volt hasonlatos”. Timur maga vezette hadjáratait, mindent ő felügyelt. Akiket legyőzött, azoknak levágatta a fejét. A koponyákból tornyot, falat, utat építtetett. Személyesen ellenőrizte, ho­gyan halad a munka. A kupecek hasát fölvágatta, hátha arany rejtőzik bennük. Maga ellenőrizte, hogy katonái elég szorgalmasan kutatnak-e a belek közt. Ellen­feleit, bírálóit megmérgezte. Maga keverte a mérget. Halált osztott, s ez a küldetés elvette fél napját. A nap másik felét azonban a művészetnek szentelte. A művésze­teket ugyanolyan odaadással terjesztette Timur, mint amilyen odaadással a halált terjesztette. Áz ő tudatában a halál és a művészet között rendkívül keskeny határ húzódott, s ez az a momentum, amelyet Papworth nem képes megérteni. Az igaz, hogy Timur végtelenül sok embert lefejeztetett. De az is tény, hogy nem mindenkit 71

Next

/
Oldalképek
Tartalom