Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Ferdinandy György: Egy befejezetlen életút ideiglenes tanulságai
Akkoriban még csak így, mint francia vagy német írókat, lehetett becsempészni az országba az idegenbe szakadtakat. Ez a két témakör: a menekültsors és az elhagyott ország, megtalálható minden könyvemben azóta is. A hazai témák önéletrajzzá szelidülnek, amikor az emlékezet elbizonytalanodik. Első magyar prózakötetem, a „Futószalagon” szereplői pedig nemcsak menekültek: a szó szoros értelmében kallódó nyugati magyarok. Ez a gyűjtemény még szokványos, realista próza. Öt évvel később, a párizsi Műhelynél megjelent „Nemezió González” írásain már érződik a formai megújhodásra törekvés. Az elbeszélő itt se találja a helyét, de beletanul az idegenbe, felfedezi maga körül a hasonszőrűeket. Az 1975-ös „Valenciánál a tenger” szövegeiben is nyomon követhető a menekültsors véglegessé válásának fájdalmas folyamata. Mindkét út — az önsajnálat és a nosztalgia - emberi és írói zsákutcába vezet. A hetvenes évektől egyre feltűnőbb az új forma után, az új tartalom. Eredménye két francia könyv: az elsőt három fiatal lány mondja tollba, a második egy Remenyik Zsigmond dél-amerikai éveiről szóló monográfia. Chica, Claudine és Cali megtanítottak rá, hogy egy öntörvényű ember élete minden kitalációnál érdekesebb. Remenyik pedig arra, hogy hiteles témáért nem kell a szomszédba mennem: példázat és kaland az alkotó sorsa is lehet. A tartalmi megújhodás kísérletéhez tartozik a ,,Mammuttemető” 1982-es csiká- gói kötete. Ebben két trópusi öreg magyar mesél. ízesen, érdekesen, de valahogyan mégsem úgy, mint otthoni társaik Csalog Zsolt vagy a szociográfusok könyveiben. A megtalált forma — és életforma - a tranzit-élet kényszerű, de tudatos vállalása a „Mosoly Albuma” utolsó elbeszéléseiben. Akkoriban —menet közben jöttem rá arra is, hogy nem vagyok egyedül. Észak és Dél között tranzit-életet élnek a harmadik világ milliói, és a gyökértelenséget talán még Európa száműzött intellektüeljeinél is jobban megsínyli ez a kallódó emberanyag. A hazai emlékek és a tranzitzónák költészete mellett a nyolcvanas években két új szín tűnik fel a palettán. Egyrészt egy talán szemérmes, de semmiképpen sem visszafogott férfifájdalom. Ekkor írta egy női olvasóm: azt, hogy az apaság és az anyaság között nincsen lényegi különbség, az „Elveszett gyermek” novelláiból értette meg. Az 1986-os „Vadak útján” írásaiban pedig megjelenik másik nagy témám: az idegen asszony. A két egymásba kapaszkodó idegen közötti kétségbeesett, lehetetlen szerelem. * * * 1988-ban, harminc év késéssel, de nem mindennapi bátorsággal, a Magvető kiadta a „Szerecsenségem történetét”, első itthoni könyvemet. A hazai irodalmi életbe való visszatalálás után Nyugaton is vendégmunkássá válik az író. Már nem száműzött, hiszen — ha akarja — akár haza is mehet. Az 1991-es „Üzenőfüzet” már a tanulmányúiról megtérő vándordiák dolgozata. Azé a régi fiatalemberé, aki látni, tanulni indult, de egy pillanatra se tett le róla, hogy egyszer tele tarisznyával hazatér. Ezért nem vált belőle se tehetős, se boldog ember e hosszú, ám szándéka szerint mindvégig ideiglenes tanulmányúton. A hazatérőn az itthoni témákat szokták számonkérni. Senki se veszi észre, hogy ha az anyag még nem is, a nézőpont és a perspektívák már régen itthoniak. Az 44
