Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Kerék Imre: Emlékezés a régi kertre; Ének az ismeretlen madárról; Szunion (versek) Műhelynapló
mind e közben csak saját élményhiányukat igyekeznek kompenzálni a köztudatban rögzült remekmű ürügyén, igazuk is lenne esztétáinknak. Az ilyen versekről, melyeket dilettáns széplelkek firkálnak össze, nincs mit mondanunk. Más a helyzet azonban, ha vérbeli költő nyúl hasonló témához. Ha végigtekintünk mai líránk jeleseinek művészeti élmények ihlette versein, azt tapasztalhatjuk, hogy az igazi költők fittyet hánynak az említetthez hasonló babonákra. Fodor András és Takáts Gyula Egry, Vaszary festészete inspirálta, kivételes láttató erejű költeményei, Szepesi Attilának a közelmúltban feltárt budai szoborleletekről szóló, vagy Van Gogh, Rouault és mások piktúráját idéző opuszai, Kántor Péter Modigliani, Watteau, Brueghel stb. képeire írt versciklusa, Csanádi Imre írott képek című nagyszerű sorozata, Gyurkovics Tibor egész kötetnyi hasonló témájú verset felölelő könyve mind-mind eleven cáfolattal szolgálnak a fenti vélekedésekre. Mi az, ami rejtélyes többlettel telíti ezeket a verseket, s ami más tematikájú költeményeikkel egyenértékűvé teszi őket? Mindenekelőtt az, hogy csakis akkor nyúlnak e költők ilyen témához, ha valamiképpen a legszemélyesebb érdekeltség fűzi azokhoz őket: lehet ez a kiválasztott alkotóhoz való erőteljes vonzódás, annak világával való teljes azonosulás, netán barátság, alkati, szemléletbeli rokonság, s még sok más egyéb motiváció szóba jöhet. De mindezen túl a legfontosabb, hogy a kiválasztott műalkotás vagy szerzője orvén saját költői világképüket vetítik rá az adott képre, szoborra, zeneműre, azok alkotójára. Szemléletes képet rajzolva ezáltal érdeklődési körükről, vonzalmaikról, eszményeikről, gondolkodásmódjukról, egyáltalán saját költészetük meghatározó sajátságairól. Tisztában vannak azzal, s ezt legtöbbjük nyíltan meg is vallja sokszor, hogy a műélmény éppoly fontos az ember életében, mint akármi más élményforrás (szerelem, halál, s a létezés más nagy kérdései). Egy-egy ilyen sikerült költemény tehát egyszerre vall a választott műről, alkotójáról, s arról, aki mindezt képes volt valódi költészetté emelni, saját világának szerves részévé hasonítani. Ezért is kell fenntartással kezelni a fentihez hasonló irodalmi babonákat s valódi jelentőségét illetően méltányolni az igazi költők lényük gyökeréig átélt és átérzett, valóban mély művészeti élményének költészetté lé- nyegítését. * * * A neves kritikus Ágas-bogas koronák című gyermekverskötetemről szóló írásában (Kincskereső 1991. május) Kántáló pásztorok című versemről azt írja, hogy az József Attila Betlehemi királyok című költeményének utánérzése. Lelke rajta, ha így érzi. Megállapítása azonban elgondolkoztatott. Elismerem, József Attilának csaknem minden valamirevaló mai költőnk adósa. Én is. Vallom, hogy őtőle igazán nem szégyen tanulni, soha rosszabb mestert ne válasszon költő, ha tollat fog kezébe. Lényegi különbséget érzek mégis a két vers között, tartalmában, formájában egyaránt. Ami közös bennük: a megváltó ajándékokkal való elhalmozása, a fényes csillag motívuma (bár ezeket, úgy sejtem, József Attila sem az ujjúból szopta), ám lényeges eltérés, hogy versemben nem a háromkirályok jönnek dallal, tánccal köszönteni, ünnepelni Jézust, hanem egyszerű pásztorok, s nem mirrhát, aranyat, ezüstöt hoznak, hanem ,,csizmánk szára teli hóval, / lyukas 16