Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Kerék Imre: Emlékezés a régi kertre; Ének az ismeretlen madárról; Szunion (versek) Műhelynapló
Szunion Nyugodt a tenger. Apály van. A szikkadó föveny apró csigákkal, kagylókkal, sötétzöld moszattal borítva. Köztük ide-oda bóklászó sirályok lábnyomainak kusza ékírása. Villogó-fehér szarvú hullámcsordák nem öklelik most a part szikláit dühödten, elcsitultak. A végtelen, kék acéltükör fölött sehol egy felhő, csak a nyári égbolt tűz-csodái: Nagy Kutya, Delfin, Hattyú tündökölnek, fényszőttesükbe vonva a közeli sziget ormótlan tömör tömbjét, s a vízre készülődő halászok ráncok-szabdalta, komor arcát, amint eloldják csónakjaikat, s evezni kezdenek tempós-nyugodt, ősi mozdulatokkal. Arrébb a kikötő lámpafüzérei vetnek viliódzó, tarka sugár-sávokat az öbölre. Egy étterem teraszán zene szól, tétova dallamok hasítják át fáradt madárraj okként a sűrüdő sötétség bakacsinját. Műhelynapló Egy-egy vers megírása előtt többnyire nincs határozott elképzelésem róla, hogy mit fogok írni. Ez csak menet közben, fokozatosan tisztázódik előttem. Kezdetben csak egy-egy szókapcsolat, metafora vagy költői kép, esetleg egy egész sor ötlik fel, homályosan derengve. Ezek keresik a hozzájuk illő tartalmakat. S elindul lassan egyfajta asszociációs folyamat: szavak, szókapcsolatok, egész vagy félsorok villannak fel a gomolygó őshomályból, innen-onnan, esetleg a vers közepéről, végéről. Majd váratlanul megszületik az első sor, mely „mint egy szigorú egyenlet, mind a többit vonja már” - mint Babits írja. Nem véletlenül nevezi ugyancsak ő „átkozottnak” ezt az első sort. Leírása után már nem kalandozhat el akármerre, nem tévedhet mellékösvényekre a költő, nálánál sokkal erősebb törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Lehetőségei egyszerre leszűkülnek, s egyetlen kijelölt csapáson kell elindulnia. Ez az első sor az utána következő másodikkal, harmadikkal, negyedikkel együtt már megszabja például a versformát, azt, hogy kötött vagy szabad vers lesz-e, amit írni fogok. Az utánuk következő sorok már végzetes meghatározottsággal bomlanak ki egymásból. A költőt hátára veszi a ritmus, s miközben magával ragadja, fokozatosan megvilágosodik előtte a vers alapgondolata, s kirajzolódik szinte magától a vers csontváza: a szerkezet. S míg haladunk az utolsó sor felé (még mindig legföljebb csak sejtve, hova jutunk el addig), közben állandóan figyelünk visz- szafelé is, újra s újra olvasva, emlékezetben tartva a már leírtakat, ugyanakkor előre is, mindaddig, míg pont kerül a vers végére. (Közbevetőleg megjegyzem: hasonló kényszerűségeknek kell engednünk akkor is, ha a vers alakulása fordított irányban halad: akad verseim közt olyan, melynek először az utolsó sora 14
