Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Herceg János: Esti séták
mélyes disznótoros vacsorához, s azt aztán cakkos papírtálcán, petrezselyemmel megszórva pakolják be az embernek. S megtudtam volna vajon én valaha, melyik volt Deák Ferenc meg Szemere Miklós lakosztálya a Pannóniában? 0 mutatta meg nekem, miközben karon fogott és otthonosan végigvezetett a meggypiros futószőnyegen, amelyet nyíló leánderek szegélyeztek fehér dézsában jobbról és balról. Vele mentem el az Erdélyi borozóba is. Ady emléktáblája alá, s ő dúdolta fülembe a régi, pajzán kupiét, mikor a Teréz körúton ahhoz a házhoz értünk, amelyben valaha Nagy Endre kabaréja volt. Ha ebből most valaki azt a merész következtetést vonná le, hogy magyar érzelmű volt, óriásit tévedne. Szabályszerű szerb nacionalista volt szegény, pontosan olyan, amilyet az akkori rendszer megkívánt. Gondolom, Stojadino- vic volt éppen a miniszterelnök, aki kihízott zsakettben járt, mint valami falusi szatócs a lánya lakodalmán, de Szepenkelorognak nevezte önmagát, amit az ország általános gazdasági helyzetét tekintve nem hitt el neki senki. S dr. Grba nem lehetett volna polgármester, ha csak kicsit eltér a rendszer partikuláris vonalától. Én azonban sokáig nem értettem ezt a kettősséget. Vigyáztam az érzékenységére, messziről próbáltam magyarbarátságának és túlzott nemzeti érzületének ellentmondására, ha nem is rákérdezni, de halvány kis fényt vetni legalább, amikor így szóltam:- Érdekes, mennyire rajta marad némely emberen a bélyegző! Jakov Ignja- tovic például Skerlic szerint szerb soviniszta és magyar hazafi volt! És ezt a minősítést azóta is szó szerint használják!- Az is volt! - felelte gyanakvás nélkül dr. Grba. — Miért, mi ebben a különös? A ragaszkodása nyelvhez, hagyományokhoz, pravoszlávsághoz valósággal atavisztikus volt. Énnyi hűséget csak elvárhat egy nép az írójától! Másrészt itt volt a szülőföldje! Maga ismeri azt a vidéket: Budakalászi, Cso- bánkát, Szentendrét! Látja, milyen messzire mentünk? A pásztorlány nincs többé, de a nevét: Cobanka, otthagyta a Pilis lábánál... - és elmerengett a lány után! — ... Aztán az a Pest! Mint jurátusnak híre és tekintélye volt. Ha meg benézett a Komlókertbe, nyalkán, karddal az oldalán, rögtön feléje fordult a prímás és tust húzott. Ezt élvezte. Persze, Skerlic nagy szavakat használt, mert ne felejtse el, szerbiai volt! Hogy is érthette volna meg ezeket a „prékói” dolgokat! És a kor is más volt, természetesen. Igen, mondtam magamban, változó korokban a minősítések is változnak. Persze, nemcsak korok, geográfiai változások szerint is. Mintha nem volna mindegy, mit honnan nézünk és mikor! De még ennyi megértés után is maradt jócskán ellentmondás. Például, hogy a Galilei körbejárt fiatalon, de ugyanakkor Prohászka Ottokár prédikációit hallgatta megszállottan az Egyetemi templomban, s végigsírta és nevette az Iglói diákokat.- Na és aztán mi ebben a különös?! Ez is Pest volt, a végleteiben, tarka színváltozásaiban is, egy összetartozó világ. Látta volna szombaton a Dohány utcában, a zsinagóga előtt azt az előkelő kocsikorzót! Vagy pláne lakodalmak alkalmával, amikor díszmagyarban esküdött a vőlegény, panyókára vetett mentében, gyöngyház markolatú gyíklesővei, s báró Hazai Samu hadügyminiszter négyesfogaton érkezett. Lehet, hogy voltak már akkoriban türelmetlen keresztények, akik gettóba zárták volna legszívesebben ezt a népet. De a 5
