Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Vasy Géza: Versekhez közelítve VII. (Somlyó György: Nem titok; Bertók László: Ha van a világon tető; Kiss Dénes: A fenevad etetése; Pécsi Gabriella: Fogadjatok örökbe; Körmendi Lajos: A gyökeres Állat; Imre Flóra: Merőleges idő, Rondó)
pontja lesz. Az alkotó azt is okkal közölheti, hogy „Bújnak előlem a szavak” (Csak aki nagyon hallana), indíthatja azzal a kötetét, hogy „Mikor már költő lenni nem”, s zárhatja azzal, hogy „Miért villog a parton a jel? / Ki válaszol, ha hallgatok?” (Mikor a tenger süllyed el), de azt is meg kell kérdeznie önmagától: „Mire föl a nehézkedés, / ha röpülsz már, mint a madár?” (Ha benned van már az egész). (Jelenkor Kiadó, 1992) Kiss Dénes: A fenevad etetése Első közelítésben hajlamos az olvasó a szembeállításra: aligha lehet ellentétesebb hangulatú két cím annál, amilyen Kiss Dénes két legutóbbi verseskötetéé: az És reng a lélek 1990-ből és két évvel későbbről A fenevad etetése. Pedig ha van is elmozdulás, és nem is kevés, szerves a kapcsolat már e címek szintjén is: azért reng a lélek, mert fenevadakat kell etetnie. Mégis, maguk a fenevadak, s mindaz, amit jelképeznek, még néhány éve is legyőzhetőbbnek mutatkoztak, a lélek nemcsak rengett, hanem szárnyalt is, s bár a költő úgy vallott, hogy „Fejemet leeresztem / s hagyom hogy a valóság / átkésüljön a testen”, e kés gyógyító erejű volt inkább. Azóta orvosi értelemben is át kellett élnie a kés gyógyító erejét, súlyos, ám eredményes szívműtéten esve át, de a lélek, a költői tudat bizonytalanabb, idegesebb, keresőbb lett. A legyőzött halál diadalérzetet is erősíthetett, de ugyanakkor, talán még nagyobb erővel a haláltudatot nyomatékosította, a személyiség átélten kerül birtokába a Tudásnak: „így is úgy is csűrheted-csavarhatod / halott voltál már és leszel még halott / Túl a nagy idő üvegén is / ahol már elvész sötét is fény is / leszel halott millió évig / s rád már az Isten sem emlékszik / Csűrheted és csavarhatod / de azt hogy ide mivégre lettél / soha már meg nem tudhatod!”. A halállal való szembenézés egyúttal életszámvetés is, méghozzá olyan, amelyikben a kételyek az erősebbek. Hiszen igazán most „Következik a halál tanulása” (Kútár só Isten), s ez hívőnek és kételkedőnek egyaránt golgotái út. Kiss Dénes ezt súlyok alatt görnyedve járja, s a legnehezebb, a végképp megválaszolhatatlan kérdést is fölteszi, amikor nemcsak a saját egyéni létének hullásáról, hanem általában a létéről meditál: „Ha majdan a Szahara s a Gobi / lecsorog s velük a Takla-Makán / s valamennyi sivatag homokja / a rettenetes végső homokórán / ahol a csillagok is együvé peregnek / és minden sötét és fény egybeáll / az lesz a végső élet Uram / vagy az lesz a legvégső halál?” (Önérzet-változatok). E két idézet is mutatja, hogy gondolatilag s képileg is következetesen végigvitt kérdéskörről van szó, arról az érzékletesen megjelenített állapotról, amelyben — a látomás szerint — „sötét és fény egybeáll”, s amelyről így azt sem sejthetjük, hogy valójában látható-érzékel- hető lesz-é vagy sem. A közvetlen életveszély állapota nem múlhatott el nyomtalanul: szinte egyetemessé tágult, az emberiség, s azon túl az élet, s még azon is túl a világegyetem létére kérdezve rá. A filozófiaikig aligha belátható, inkább csak költőileg érzékeltethető gondok mellett azonban sűrűn tenyésznek emberszabásúbb, földközelibb, emberéletnyibb időtartamú gondjaink is. Az emberiség történelme, Európáé, a magyarságé, azon belül is a kisebb világoké csak itt a huszadik század derekán, második felében is szinte előszámlálhatatlanul gyakran mutatja a maga fenevad-arcát, arcátlan fenevadságát. Néha azért mégis kivillanhat a remény örökzöldje, s ez adhat erőt a szembenézésre. Kiss Dénes és nemzedéktársai számára e remény egyik forrása a szőkébb szülőhaza, a zalai dombvidék s abban is Pacsa község és környéke. (A szülőföldhöz kötöttség erejét és fontosságát mutatja az is, hogy a kötet a megye és a község önkormányzatának jóvoltából jelenhetett meg.) Egy másik forrás 1956 88
