Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Dobozi Eszter: Egy levél utóéletéhez
Egy levél utóéletéhez M A. VJL aradék illúziónk is odavan immár. Noha arcpirító bevallani, hogy volt még belőle: akár csak ez a maradék is. Szégyenletes beszélni róla, hisz naivitásunkat árulja él. Avagy nem az volt-e remélni egy levélfélétől, hogy majd irodalmunk öntisztulását serkentő válaszok áradatát indíthatja el? Nem botorság volt, és az emberismeret tökéletes hiánya: hinni, hogy néhány aggályos(kodó) mondattal például A.-t önvizsgálatra lehet késztetni? S hogy A. ennek folytán egyszer csak megvallja B.-nek, igazságtalanul járt él, amikor C.-vel szemben elmarasztalta. És D. is elmondja E.-nek, mekkora balfogás volt mellőzni éppen őt. F. pedig elnézést kér majd G.-től, amiért évekig fektette kéziratait. Amiért úgy viselkedett, mintha megfeledkezett volna róla. Bizony gyermekded vágyakozás volt csupán arra várni, hogy H. sűrű bocsánatkérések közepette elősorolja apró vétkeit, amelyeket oly esetekben követett él, midőn J.-re vonatkozólag el-élejtett - amúgy félnyilvánosan - rosszindulatú és olykor pikáns megjegyzéseket, csak hogy tessék az éppen köréje gyűlt asztaltársaságnak. (Emlékezhetünk még, mi minden múlhatott az ilyen asztaltársasági összeboruláso- kon.) De miért is vonná vissza korábbi állítását K. vagy L. vagy M., amellyel mennybe menesztette - jóllehet érdemtelenül - kortársainak egyikét, míg a másikát leghőbb vágya volt kiébrudálni az irodalmi szerkesztőségek fogadószobáiból is? Miért is emelkedne szólásra P., Q. vagy R., hogy merő tévedés volt, ily s oly szempontokból eredő félrevezetettség (-vezettetés) dilettánst kiáltani P.-re, miközben vakon hitt S.-nek zsenialitásában. Magasra emelni Sz.-t, ki a bolyból éppen hogy kilátszott, és észre nem venni T.-t, aki amaz irodalmi bolyoknak még a közelébe se juthatott. Miért sietne korrigálni történetesen U. a V.-ről alkotott képet? Hogy Z. nem az volt, akinek ismertük őt. Netán: nem volt akkora. Vagy akár: több volt, mint képzelni volt erőnk. Miért igyekezne kimondani - valaki, bárki -, miközben (tapasztaljuk) egyebütt sem vált bevett szokássá a tévedések önkéntes élőszámlálása? Hogy a bocsánatkérést ne is emlegessük! Csak a gyanúnk egyre erősebb immár, elkéstek mindörökre egyfelől a bűnbánók a bűnbánatukkal, másfelől a megbocsáttatás. Mert nem jött el az a történelmi pillanat, amelyben világosan kirajzolódhattak volna az „egyfelől” s a ,,másfelől”, az ,,egyrészt”-ék s a „másrészt”-ek határvonalai. Olybá tűnik, a történelem s az emberi természet félreismerése az efféle pillanatokra várni. Az affélékre, mikor amaz ocsú elválasztatik a tiszta búzától. A vétkes és a kárvallott, vagy akár csak a bűnrészesség a rászedettségtől, becsapottságtól, félrevezetettségtől. Nem kívánkozhat tehát a kritika sem az önkritika tisztítótüzében égni. És folyik tovább majd az a csendes vagy félhalk állóháború, amely képzelt vagy valós irányvonalak mentén a mi irodalmunkban már régóta zajlik. Be kell látnunk, hogy szándékunkkal csődöt mondtunk, szinte teljes csődöt, s azt is, hogy megátalkodottfantasztának kell lennie annak, aki még közös beszédet remél. Értelmes és nyílt párbeszédet egy közös asztalnál, ahová mind odaülhet, aki a MŰ-vel (és csak azzal) váltotta meg a meghallgattatás jogát. Ahhoz azonban, hogy mindez elkövetkezhes- sék, a lehetőnél is többre volna szükségünk alázatból, belátásból, magunkba szállásra való képességből. Legfőképpen pedig a másik félre való odafigyelés belső igényéből. De nagyon kellene körénk most az a könyvtári csend is, amelynek hiányáról Kántor Lajos beszél nekünk küldött írásában. Az a fajta csend, amelyben 83
