Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Monostori Imre: Levélféle a Forrás szerkesztőinek irodalmunk környékének állapotáról
Milliók lódultak meg — és nemcsak gondolatban — e fenti logika cselekvéskényszere szerint, ám ugyancsak nagy számú, anyagi szempontból végtelenül kiszolgáltatott réteg torpant is meg ugyanezért: akik nem képesek részt venni a pénzek utáni hajszában, ám az ő gondolkodásukban is az anyagi javak értékelődnek föl rohamosan; csak persze a hiányból fakadó sóvárgással, elégedetlenséggel és félelemmel. Nincsen abban semmi különös tehát, ha döbbenetes módon beszűkült azok köre,' akik rendszeresen olvasnak — szépirodalmat. Hiszen — értsük meg, és vegyük tudomásul végre — az értékek hierarchiájában — éppen azért, mivel a korábbiakhoz képest óriási mértékben fölerősödött a kihívás — a kézzel fogható, (az azonnal használható, a hétköznapi jelentőségű, a mindennapian praktikus) javak kerültek az élre; a szellemi vagy netán az esztétikai szférába tartozóak viszont mélységesen leértékelődtek. Ezen persze lehet szomorkodni, de józan ésszel megítélve ezt az állapotot kell a valóságosnak, úgy is mondhatnám a normálisnak tekinteni. (Az abnormális ugyanis az volna, ha a rendszerváltozás ezeregy következménye furcsa — fordított — hatásaként éppenséggel megnőtt volna a közérdeklődés az irodalom, pláne a kortárs irodalom iránt.) S itt kell szót ejtenünk a föntebb már említett másik markánsan kirajzolódó „törésvonal”-ról, a politikai faktorról. Mégpedig két nézőpontból is. Az egyik nézőpont a rendszerváltozás előtti évtizedekre érvényes, vagyis arra az időszakra, amikor az élő magyar irodalom iránti, mesterségesen felfokozódó, túlontúl is nagy érdeklődés egyik fő motivációja a tömeges várakozás volt: hátha kimondatik, vagy kihámozható lesz az irodalomban, az irodalomból olyan politikai „üzenet”, gesztus vagy bátorítás a fennálló rezsimmel és ideológiájával szemben, ami a politika nyelvén — legalábbis nyilvánosan — nem fogalmazható meg. (A hatvanas évek nagy felfutása a magyar irodalomban és a filmművészetben is — sok-sok áttételen keresztül persze — éppen az 1956 utáni konszolidáció feszült várakozásának és öntisztulási vágyának próbált megfelelni.) 1989 után viszont a politikai tartalmak már számos egyéb módon és sokkal látványosabban artikulálódhattak; az irodalom (és a film is) egycsapásra megszűnt potenciális „ellenzéki” üzenethordozó lenni, ennélfogva érdekessége, fontossága a mindennapi gondolkodásban látványosan megkopott; élesen fogalmazva: az olvasók tömegei szemében érdektelenné vált! Mint gyakorló könyvtáros is pontosan érzékeltem, ill. érzékelem ezt a nagy törést, a jelenkori irodalom súlyos presztízsveszteségét. A hatvanas és a hetvenes években valóban tömegek voltak kíváncsiak egy-egy neves író könyvtári szereplésére, a velük való találkozásra. (Manapság már az írószövetség által fizetett író-olvasó találkozók megrendezése is kétséges: lesz-e egyáltalán érdeklődő?) Persze, ide nagyon sok álolvasó is eljött, akik nem ismerték az író műveit, nem is azért jöttek el, hogy megismerjék. Hanem azért, hogy faggathassák, „provokálhassák”, elszólásra bírják a neves írót. Magyarán, hogy megerősítést kapjanak a lélek mélyén lappangó saját „ellenzékiség”-ükhöz. Egy másik példa az érdekvesztésre. Jól emlékszünk még az 1986-os írószövetségi kongresszus fantasztikus politikai feszültségeire, ezzel szemben az 1992-es hasonló öszejövetel szomorú érdektelenségére. Vagy: a kedves Lengyel Balázs, az írószövetség kritikai szakosztályának egykori elnöke azzal invitál egy írószövetségi tanácskozásra, hogy yaz írószövetség kritikai szakosztályát jó volna újból létrehozni Érdekes! Én mint szakosztályi tag nem is tudtam, hogy a szakosztály valamikor felbomlott, megszűnt. Mindezekkel a példákkal azt akarom érzékeltetni, hogy az élő magyar irodalom iránti érdeklődés drasztikus megcsappanása mellett az irodalmi élet is szomorúan elszürkült, érdektelenné vált. 70
