Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Gömöri György: Gondolatok az értékrendről

irodalom, nem a hatóság. Igenám, de egyrészt az olvasóközönség szétzilálódott, a magasabb könyvárak miatt meg is fogyott, és amennyire megmaradt, annyira specializálódott a szó jó és rossz értelmében, másrészt pedig annyi a folyóirat, mint csillag az égen. Mondjuk, az írók és irodalmárok nagyjából tudják, melyik lapnak mi a profilja — hogy a posztmodernek főleg a Jelenkor-ba írnak, a kisebbségiek pedig a Tiszatáj-ha. és a Forrás-ba, a hajdani Újhold-kör tagjai a Holmi-ba —, de az átlagművelt olvasó nemcsak, hogy nem tud kiigazodni, de kritikai eligazítást sem igen kap. Jellemző módon (talán a Jelenkor és a Holmi kivételével) szinte egyetlen magyar folyóiratnak sincs állandó kritikus-gárdája. Továbbmenve: jelenleg nincs egyetlen igazán mérvadó kritikai fórum a magyar glóbuszon. Megjelennek néha okos, sőt kitűnő kritikák, de a bírálók érvrendszere többnyire ideologikus, politikus, máskor lazán impresszionista, vagy csöndesen monomániás. (A fiatalok között is gyakori, hogy a kritikus nem elsősorban esztétikai, hanem ideologikus-filozófiai elvárásokból indul ki, s ahhoz méri a művet). Nincs biztos esztétikai alapon álló magyar kritika.

Úgy gondolom, hogy mindenkinek megvan (meg kellene, hogy legyen) a saját esztétikai szempontrendszere. Ez nyilván más a hagyományosabb és az újításra hajlamosabb, illetve az iránt fogékonyabb kritikus esetében. Ezek véleményeinek folyamatos kinyilvánítása és ütköztetése cseppet sem árt, sőt minden normális irodalomban szükséges. A baj ott kezdődik, amikor nem vagyok hajlandó észrevenni azokat a szerzőket, akik „nem az én szájam íze szerint” írnak, nem felelnek meg aktuális (etikai? politikai?) elvárásaimnak. Vagy észreveszem őket — egy megvető gesztus, asztalról lesöprés erejéig. Az igazi kritika egyszerre kell, hogy biztasson és nyesegessen — biztasson, hogy valaki a legtöbbet tudja kihozni talentumából (amennyiben van neki) és bíráljon, azaz jelezze a mű gyengeségeit, illetve a téma és kifejezésmód közötti esetleges ellentmondást, disszonanciát. A jó írásműnek van egy belső evidenciája (sohasem lehet esetleges!) és egy megfelelési szintje (adekvát-e azzal a formanyelvvel, amit szerzője magának ki akart alakítani). Én ezt a két szempontot tartom fontosnak, s ajánlom gyakorló kritikusoknak, akik a legtöbb kárt akkor teszik, amikor megpróbálják ráhúzni az írásművet egy dogma- tizált (esztétikai vagy nem esztétikai) szempontrendszer hajlíthatatlan kaptafájára.

És a toplista? A legjobb tíz? Minden Péter keresztnevű prózaírót érdemes olvasni. Na meg egy-egy Miklóst, Ivánt és Györgyöt. A költők közül a „nagy öregek” sajnos nemrégiben kihaltak. Mindig elolvasom Petri és Rakovszky Zsuzsa verseit. A másutt élők közül a Kányádiét, Horváth Elemérét. És írjon bármit - ha hagy rá időt — elolvasom Határ Győzőt. Aki szerintem már minden műfajban alkotott maradandót.

68