Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Ryszard Kapuscinksi: A Birodalom (Transzibériai vasút 1958) - Fordította: Szenyán Erzsébet
külön asztalhoz, hogy úgy mondjam, másodosztályú asztalhoz állították: ők idevalósiak, a Szovjetunió állampolgárai, sovány, apró termetű emberek, szakadt kaftánokban, lyukas nemezcsizmákban. Sötét arcszínű, ferdeszemű burjátok és kam- csadálok, tunguzok és ajnók, orocsok és korjákok. Hogyan engedték őket Kínába, nem tudom. Mindenesetre visszafelé tartanak és élelmet hoznak magukkal. Szemem sarkából látom, hogy kásával teli zacskók vannak náluk. És most bizony ez a kása lesz a főszereplő. Mert a kása a könyvek mellett a leggyanúsabb termék. Úgy látszik, van valami a kásában, valami kétértelműség, valami visszás, ravasz tulajdonság, valamilyen csalárdság, csel, mert látszólag kása, hogyne, de kiderülhet, hogy nem egészen kása, hogy nem száz százalékig kása. Éppen ezért a vámosok az egész kását az asztalra szólják. Az asztal lassan aranyszínűvé, barnává válik, úgy néz ki, mint a Szahara kiterített makettje. Megkezdődik a kása átvizsgálása, gondos, alapos átszúrásé. A vámosok ujjai közt vékonyka sugárban szóródik a kása, szóródik, szóródik, de hirtelen — stop! Az ujjak megállnak, mozdulatlanná dermednek. Az ujjak egy furcsa kásaszemet tapintottak ki. Kitapintották, jelt adtak a vámos agyárnak, az agy válaszolt — stop! Az ujjak megálltak, várnak. Az agy üzen — próbáljátok meg újra, óvatosan, figyelmesen! Az ujjak finoman és észrevétlenül, de nagyon figyelmesen és éberen forgatják a kásaszemet. Vizsgálgatják. A szovjet vámos tapasztalt ujjai. Gyakorlott ujjak, képesek azonnal sarokba szorítani, kelepcébe csalni, letartóztatni a kásaszemet. De a magocska csak az, ami — közönséges kásaszem, s ami kiemelte őt az asztalra szórt millió kásaszem közül a zabajkalszki határállomáson, az nem mindennapi, furcsa alakja volt, amelyet egy kicsorbult, hibás malomkerék egyenetlenségének köszönhet. Vagyis nincs semmiféle csempészés, semmiféle csel — vonja le a következtetést a vámos agya, de nem adja föl. Ellenkezőleg, további szűrésre, vizsgálatra, tapogatásra ad utasítást, s a legkisebb gyanú felmerülése esetén azonnal jelzést kér az ujjaktól. Vegyük azonban tekintetbe, hogy az ötvenes években vagyunk, és hogy Kínában a malmok már nagyon öregek és tökéletlenek. Mennyi gondot okoz ez a zabajkalszki vámosoknak! Megszámlálhatatlanul sok kásaszemnek van atipikus, gyanús alakja. Az ujjak másodpercenként küldik az agynak a jelzéseket. Az agy percenként riadóztat — stop! Égjük kásaszem a másik után, egyik marok kása a másik után, egyik zacskó kása a másik után, egyik buiját a másik után. Nem tudtam tekintetemet elszakítani ettől a látványtól. Elragadtatással bámultam, megfeledkeztem a drótakadályokról, az őrökről, a kutyákról. Hiszen ezeknek az ujjaknak aranyékszereket kellene formázniok, gyémántot kellene csiszolniok! Micsoda mikroszkopikus mozdulatok, érzékeny remegés, micsoda szakmai virtuozitás! Sötétben botorkáltunk vissza a vagonokba, havazott, lábunk alatt csikorgóit a fagy. Zabajkalszkban újabb leckét vettem, hiszen a határ itt nem földrajzi hely, hanem iskola. A tanulók, akik kikerülnek ebből az iskolából, három csoportra oszlanak. Az első csoport az őrülten dühösek csoportja. Ok a legszerencsétlenebbek, mert minden, amit látnak, stresszt vált ki belőlük, őrjöngő dühkitörésekre készteti őket. Mindentől idegesek, ingerültek, kimerültek lesznek. Még mielőtt rájönnének, hogy az őket körülvevő valóságon semmit sem tudnak változtatni, jobbítani, elviszi őket egy infarktus vagy egy agyvérzés. A második csoportba tartozók figyelni fogják a szovjet embereket, s igyekeznek utánozni azok észjárását, viselkedését. Ennek lényege az a képesség, hogy beletörődjünk a létező valóságba, sőt, esetleg még némi elégedettséget is merítsünk belőle. Ebben az esetben nagyon hasznos az a mondás, amelyet minden este el kell ismételnünk önmagunk és mások előtt, függetlenül az eltelt nap borzalmaitól. Ez 34
