Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Ryszard Kapuscinksi: A Birodalom (Transzibériai vasút 1958) - Fordította: Szenyán Erzsébet
koncentrál, hogy kipréseljen magából hol itt, hol ott néhány csepp váladékot, s megjelölje birodalma határait. És az agyunk? Amelybe a legkülönfélébb határok töméntelen mennyisége van bekódolva? A bal és a jobb féltekét, a homlok- és a halántéklebenyt, a hipotala- muszt és a hipofízist elválasztó határ. És a kamrák, hártyák, tekervények közti határok? És a nyúltvelő és gerincvelő közti határ? Nézzük csak meg, hogyan gondolkodunk! Például így: eddig a határig szabad, tovább már nem. Vagy ezt mondjuk: vigyázz, ne menj túl messzire, mert átléped a határt! Ráadásul a gondolkodásnak, felfogásnak, parancsoknak és tilalmaknak ezek a határai folyton változnak, keresztezik, áthatják egymást, felhalmozódnak. Agyunkban állandó határmenti, határkörnyéki mozgás zajlik. Ebből származik a sok migrén, halántéktáji fájdalom, a fejekben uralkodó zűrzavar, bár néha akadnak gyöngyszemek is: víziók, káprázatok, gondolatvillanások és — sajnos, csak ritkáin — a géniusz felcsillanásai. A határ: stressz, sőt, félelem (sokkal ritkábban: felszabadulás). A határ fogalma valamiféle végérvényességet zárhat magába, az ajtó végérvényesen becsapódhat mögöttünk: ilyen az élet és halál közötti határ. Ezekről a nyugtalanító szorongásokról az istenek is tudnak, ezért igyekeznek úgy szerezni híveket, hogy isten országának eljövetelével kecsegtetik őket, ebben az országban pedig nincse- n ek határok. A keresztény Isten paradicsoma, Jahve és Allah paradicsoma határtalan. A buddhisták tudják, hogy a nirvána állapota a határtalan mennyei boldogság állapota. Vagyis az, amit mindenki a leginkább kíván, remél, vár, az éppen ez a feltétel nélküli, tökéletes, abszolút határtalanság. Zabajkalszk - Csita Drótakadályok. Ez az, amit elsőnek pillant meg az ember. Kiállnak a hóból, mintegy a hó fölé emelkednek a drótok, bakok, merevítők. A legkülönfélébb kombinációban csavarodnak, fűződnek egymásba, bonyolult szerkezeteket alkotnak ezek az eget és földet összekapcsoló, a fagyos mező, a fehér táj, a jeges horizont minden darabkájába belekapaszkodó drótakadályok. Ez a szöges, ijesztő, a határ egész hosszában végighúzódó akadályrendszer látszólag értelmetlen, szürreális ötletnek tetszik, mert ugyan ki akarna itt átjutni, hiszen ameddig a szem ellát, mindenütt havas pusztaság; út, ember sehol, a kétméteres hóban egy lépést sem lehet tenni. És mégis, ezek a drótakadályok valamit közölni akarnak velünk. Azt mondják: vigyázz, egy másik világ határán lépsz át! Innen már nem szöksz, nem lógsz meg. Ez a világ a halálosan komolyan vett parancs és engedelmesség világa. Tanulj meg szót fogadni, alázatosnak lenni, tanuld meg, hogyan foglalhatod el személyeddel a legkisebb helyet! Legjobb, ha végzed a dolgodat. Legjobb, ha hallgatsz. Legjobb, ha nem kérdezősködsz. Szóval, a drótakadályok szünet nélkül tanítanak téged, miközben a vagonok az állomás felé haladnak, a fejedbe verik mindazt, amit innentől kezdve tudnod kell, erővel emlékezetedbe vésik — dehát a te érdekedben — a korlátozások, tilalmak, utasítások hosszú litániáját. Aztán jönnek a kutyák. Felbőszített, izgalomtól remegő, dühödt farkaskutyáik vetik magukat, ahogy csak megáll a szerelvény, a vagonok alá; ugatnak, vicsorognak. De ugyan ki utazna a negyven fokos hidegben egy ilyen vagon alatt? Akárhány bundát venne is magára, egy óra múlva megfagyna, mi pedig megállás nélkül egy napjajövünk már. A szimatoló kutyák látványa annyira magávalragadó, hogy csak kis idő múlva figyel föl az ember a következő képre, nevezetesen: mintha a 32
