Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Bakonyi István: A nyugati magyar irodalomról (Gülch Csaba: Az idő fénylő nyoma)

S az írók mindenkinél hűségesebben őrzik az anyanyelvet; mindez persze számukra természetes, de azért nagyon jól tudjuk, hogy nem minden „idegenbe szakadt” ha­zánkfiáról és -leányáról mondhatjuk el ugyanezt... Hasonló gondolatokat és érzéseket sugall a ritkábban hallott és olvasott Horváth Ele­mérrel lezajlott „Szátokra hagyom szótára­mat” című beszélgetés. Álcádnak aztán külö­nös csemegét jelentő pillanatok is a kötetben. Major-Zala Lajos büszkén vállal­ja, hogy ő a „kevesek költője”. Ebbéli minő­ségében legfőképpen a szerelemről, az eroti­káról, a testiség és a lelkiség együttes csodájáról vall bőségesen és szabadon. Bizo­nyára sokak számára vitákat ingerel, ahogy és amilyen nyelven szól a női testről, annak legrejtelmesebb részeiről, ám biztos, hogy néhol naturalisztikusnak tetsző terminoló­giája mélységes humánummal párosul. „Mert éppen a szexualitás egyik utolérhe­tetlen és felülmúlhatatlan erkölcsi tisztasá­ga: az adás. Amikor nincs az adásnak felső határa a Minden-lehetségesben, nincs mér­legkészítés a két viszonyban (amely tulaj­donképpen eggyé tesz), hanem a végtelen adási szándék teremt új életet.” — mondja többek között. Jelen írás határai között természetesen nincs arra lehetőség, hogy valamennyi meg­kérdezett költőről és íróról részletesebben szóljunk, így csupán jelezhetjük, hogy a fen­tieken kívül fontos adalékokat kapunk a kö­tetben András Sándor, Gömöri György, Sza­bó Ferenc, Szépfalusi István vagy Vitéz György életművéhez. Örvendetes, hogy a szerző ígérete szerint ennek a vállalkozás­nak lesz folytatása. (Győr, 1992) Bakonyi István Tékozló fiií 95

Next

/
Oldalképek
Tartalom