Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Bakonyi István: A nyugati magyar irodalomról (Gülch Csaba: Az idő fénylő nyoma)
S az írók mindenkinél hűségesebben őrzik az anyanyelvet; mindez persze számukra természetes, de azért nagyon jól tudjuk, hogy nem minden „idegenbe szakadt” hazánkfiáról és -leányáról mondhatjuk el ugyanezt... Hasonló gondolatokat és érzéseket sugall a ritkábban hallott és olvasott Horváth Elemérrel lezajlott „Szátokra hagyom szótáramat” című beszélgetés. Álcádnak aztán különös csemegét jelentő pillanatok is a kötetben. Major-Zala Lajos büszkén vállalja, hogy ő a „kevesek költője”. Ebbéli minőségében legfőképpen a szerelemről, az erotikáról, a testiség és a lelkiség együttes csodájáról vall bőségesen és szabadon. Bizonyára sokak számára vitákat ingerel, ahogy és amilyen nyelven szól a női testről, annak legrejtelmesebb részeiről, ám biztos, hogy néhol naturalisztikusnak tetsző terminológiája mélységes humánummal párosul. „Mert éppen a szexualitás egyik utolérhetetlen és felülmúlhatatlan erkölcsi tisztasága: az adás. Amikor nincs az adásnak felső határa a Minden-lehetségesben, nincs mérlegkészítés a két viszonyban (amely tulajdonképpen eggyé tesz), hanem a végtelen adási szándék teremt új életet.” — mondja többek között. Jelen írás határai között természetesen nincs arra lehetőség, hogy valamennyi megkérdezett költőről és íróról részletesebben szóljunk, így csupán jelezhetjük, hogy a fentieken kívül fontos adalékokat kapunk a kötetben András Sándor, Gömöri György, Szabó Ferenc, Szépfalusi István vagy Vitéz György életművéhez. Örvendetes, hogy a szerző ígérete szerint ennek a vállalkozásnak lesz folytatása. (Győr, 1992) Bakonyi István Tékozló fiií 95