Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Pomogáts Béla: Magyarnak lenni
ig, megsemmisítéséig tartanak, amit persze nem tudnak elérni, csakhogy közben szinte minden rombadől. Éppen ezért — már csak a magyar nemzeti integráció történelmi követelménye miatt is - előtérbe kellene helyezni a belső kiengesztelődést és a konszenzusteremtő politikát. Ezt a politikai stratégiát nemcsak a kisebbségi sorba taszított magyarok, nemcsak a nyugati diaszpórában élő magyar értelmiségiek sürgetik, hanem a hazai független értelmiség is, amely már régen kiábrándult a politikai pártok önmutogató viszályaiból és a prófétikus küldetéstudattal fellépő, gőgös politikai elitből. Mi több, a politikai vezetőréteg körében is, mindkét oldalon, megjelentek a mérsékeltebb és megfontoltabb politizálás hívei. Erre vall az is, hogy ismét teret kapott a hatpárti egyeztetések korábban jól bevált, később azonban megbuktatott készsége, és megindult valamiféle dialógus a két szembenálló tábor távlatosabban gondolkodó képviselői között. Ennek a konszenzusteremtő politikának alighanem, akár hallgatólagosan, kölcsönösen ki kellene alakítania és szélesebb körben el kellene fogadtatnia egy liberális és egy nemzeti „minimumot”. Az elsőről már esett szó a korábbi politikai viták során: a liberális „minimum” nélkül nem maradhatunk európai nemzet és nem juthatunk el a nyugati országok áhított közösségébe. A nemzeti „minimum” elfogadása nem kevésbé szükségszerű: jelenti nemzeti kultúránk fenntartását s azt a közös felelősséget, amelyet a Kárpát-medence kisebbségi magyaljai és egyáltalán a nemzet kulturális, szellemi és lelki egységének ügye iránt kell tanúsítanunk. Ez nem nacionalizmus, és nem irányul más közép- és kelet-európai népek ellen: egyszerűen az erkölcsi szolidaritás és a közös önvédelem parancsából következik. Ha komolyan vesszük azokat a lehetőségeket és feladatokat, amelyeket a nagy történelmi korforduló — a huszadik század vége, a huszonegyedik század (a harmadik évezred) kezdete — számunkra felkínált és megjelölt, létre kell hoznunk azt a közéletet, közéleti mentalitást, amelyben e két elvi és gyakorlati politikai „minimum” érvényesül. Máskülönben nemcsak a határon kívülről bennünket figyelő — és velünk jogosan elégedetlen — magyarok várakozásának nem fogunk megfelelni, hanem az ország elemi érdekeinek sem. Ideje, hogy most már ez az elemi érdek építsen hidat az ideológiai csaták, az egyéni és csoportos uralmi küzdelmek felett. Nemzeti identitás Magyarnak lenni ma sem könnyű, és éppen annak a harci zajnak és szólamháborúnak a következtében, amely a nemzeti identitás és egyáltalán a magyarság fogalma körül tölti be a politikai nyilvánosságot. Bizonyára visszahatás mindez az elmúlt évtizedek „internacionalista” kurzuspolitikájára, arra a nemzeti értékeket következetesen tagadó és a nemzeti érzékenységet sértő diktatórikus államrezon- ra, amely azonnali ingerültséggel válaszolt mindenkinek, aki akár csak utalt a magyarság történelmi sérelmeire: az igazságtalan trianoni rendezésre, a második világháborús magyar tragédiákra, az ötvenhatos forradalom leverésére, a szomszédos országokban kisebbségi sorsba taszított magyarok súlyos helyzetére, egyáltalán a nemzeti függetlenség helyreállításának és a nemzeti érdekek szolgálatának szükségességére. A visszahatás, ha társadalomlélektanilag érthető és elfogadható is, hosszú távon veszélyeket rejt magában: mindenekelőtt azt, hogy a magyarságra történő szüntelen és erőszakos hivatkozás megint tartalmatlan politikai szólammá válik, akárcsak korábban a „szocializmus” és a „nemzetköziség”, s az új korszak törtetői ezzel 59
