Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Hegyi Imre - Kovalik Márta: Mi volt az ára (Beszélgetés Kiss István népművelővel)
- Benned is munkálnák indulatok azok iránt, akik hátat fordítanák, amikor egy felé kellene fordulnunk. Te is pont olyan vagy, mint a többi... — Lehetséges, lehetséges. Nem tudom, én találnék 30-40 olyan területet a társadalomépítés 30-40 területét, oktatás stb., ahol a konszenzusnak egy délutáni vitával létre kellene jönnie. Nem értem igazán, hogy a gyilkos ellentétek miből táplálkozva jönnek létre.- Valahol azokat is meg lehet érteni, akik végre tabula rasát szeretnének csinálni az élpergett 40 év fölött. De ehhez sok embernek meg kell hasonulnia. Ezt a te életed is példázza. — Természetesen, ez így van. Én a múlt embere vagyok. A fájdalmam ott van magamon belül. Én a pártállami struktúrának a haszonélvezője lettem volna, és a kisgazda — mondjuk — parasztember pedig az áldozata. De én szívesen vállalom az összevetést, hogy melyikünk a nagyobb áldozat. Én haszonélvezője három másodpercig sem voltam a szocializmusnak. Holott híve voltam. Haszonélvező? Mi az Úristen haszon volt abban a rengeteg küzdelemben, megalázásban, ami naponta háromszor érkezett. Én lezártam, elrúgtam magamtól mindent. Elrúgtam magamtól a szakmát, a politikusi hajlamaimat, nem akarom magamba engedni...-Mit fogsz mondani a történésznek készülő gyerekednek? — Sokat beszélünk erről természetesen. Neki elég jó átlátása, rálátása van az én múltamra. O például keresztény. Én ateista maradtam. És csodálatos szellemi-lelki kapcsolatbein létezem a gyerekemmel. Mert én tisztelem az ő vallásosságát...- Mitől lett az? — A döbbenet, és ezt most..., fogódzkodj: azt mondja nekem a gyerek beszélgetés során, ti neveltetek így. Én se köpni, se nyelni nem tudtam. Hogy én neveltelek kereszténynek? És kiderült, hogy az az értékrend, amit az életemmel követni igyekeztem, az a Tízparancsolat volt. Nem véletlen, jó kapcsolatom volt mindig a papokkal, hogy a vallásos ember iránt mélységes tiszteletet éreztem. Hogy én azt hittem; hogy jó ez a Tízparancsolat, ez a tiétek, de én, mint kommunista, ezt még haj azni fogom. Még erkölcsösebb, még magasabbrendűt hozok létre. Persze, ez nevetséges volt önmagában. De én azt hittem. Mert hiszen, Krisztus köpenye alól bújtunk elő mindannyian. Én őt, mint a történelem kiemelkedő személyiségét, az életművét nem tudom semmisnek nyilvánítani. Akármilyen módon közelítem. O olyan mély hatást gyakorolt az emberiségre, hogy ezért a krisztusi életmű az én kommunistaságomban is munkált, jelen volt, de én az Istent nem tudom elképzelni. Hiszen mi találtuk ki. Mi vetítettük föl legszebb tulajdonságainkat transzcendens módon és nem ő vigyáz rá. Mi őrizzük őt, a mi képzeletvilágunk teremtett számára létezést. Én, hajói összevetjük a dolgokat, vállalható lennék a katolikus egyház számára is, mint az emberekért tevő-vevő karitatív személyiség. Vállalna egy egyház engem.- Ha te nem vállalod önmagad... — Önmagam már nem vagyok. Azt sikerült belőlem tökéletesen kiirtani, hogy én valami szerepet szánjak a társadalmiságomnak. Komolyan hittem, hogy az a valaki, akit elismernek, aki díjakat nyer, meg kitüntetést kap, meg ismerik, meg tapsolnak neki, a sikerélmény. Mert karrierben én nem gondolkoztam, hiszen a szakmám legalján dolgoztam. A legteteje — mondjuk - a minisztérium, a miniszter. Innen fejlődni, hova az istenbe lehetett volna. Én nem fölfelé, nem ranglétrán, nem karrierben gondolkozhattam egész életemben. A karrierem a vízszintesen való terjeszkedés-kiteljesedés. Nem az égigérő fa példájával mondom a sorsomat, hanem a bokrok lapuló, terjeszkedő voltával. Szóval, én ebben éltem meg a sikereimet, ebben éltem még fontosságomat, és én nem akartam csúcsokra tömi.- De mégse vállalod magad, ez az összegzés vége... 46
