Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (Bevezető; Madártávlatból) Szenyán Erzsébet fordítása
És az én bakui ismerősöm az első utcai megmozdulások és a közeledő harci csapatok hírére megriad, pedig mindenki tudja, hogy ezek a csapatok az örmények, kizárólag az örmények fejét akarják szétverni, és kapkodva becsomagol, rohan a repülőtérre boldogan, hogy sikerült kijutnia a pokolból. Dehát hol is van az a pokol? Hol található? Az orosz asszonyban, az ő tudatában. Eszembe jut Afrika, a hatvanas évek repülőtéri jelenetei Algírban, Léopoldville- ben, Bujumburában, aztán a hetvenes évekből ugyanolyan repülőtéri jelenetek Luandában és Maputóban. Csomagjaikon táborozó, a fáradtságtól és rémülettől félájult fehér menekülők tömegei. A tegnapi gyarmatosítók, e földek urai, akiknek ma egyetlen vágyuk az, hogy elutazhassanak innen, el azonnal, hátrahagyva mindent — virágokban úszó házaikat, kertjeiket, uszodáikat, vitorlásaikat. Honnan ez a kétségbeesett sietség, ez az elszántság? Milyen titáni erő röpíti el őket ilyen könyörtelenül, erőszakosan ezekről a trópusi nap melegítette, kényelmes, nagyszerű helyekről? Talán a helybéli őslakosok tömegesen mészárolni kezdték fehér uraikat? Talán lángbaborították luxusnegyedeiket? Nem, semmi ilyesmi nem történik. A gyarmatosító tudatában megszólalt az a belső pokol. Fölébredt és felszínre tört a gyarmatosító eleddig rejtett és ezer módon elaltatott vagy gyakran nem elég világosan és pontosan tudatosított lelkiismeretfurdalása. A nem tiszta lelkiismeret nem feltétlenül vonatkozik a gyarmatosítók hadát alkotó minden egyénre. Sokan közülük teljesen ártatlanoknak érzik magukat. És azok is. De áldozatai egy olyan helyzetnek, amelynek ők is társszerzői, vagyis a gyarmati helyzetnek, ennek pedig lényege az aszimmetria és a gyarmatosított ember kiszolgáltatottsága gyarmatosítójának. A paradox helyzet abban rejlik, hogy még ha nem akarnám is, ha tiltakoznék is, gyarmatosító vagyok azon egyszerű oknál fogva, hogy ahhoz a nemzethez tartozom, amely másokat gyarmatosít. Csak ha lemondanék hazámról és nemzetemről, vagy esetleg bőröm színéről (teoretikus feltevés), akkor szabadulhatnék meg ettől a folttól, ettől az ódiumtól. Mivel pedig az ilyen választás lehetetlen, a repülőtereken hol itt, hol ott gyűlik össze ideges tömeg: tízegynéhány éve a luandai repülőtéren, most — 1990-ben — a bakui repülőtéren. Dehát végül is ki elől menekültök? Nem önmagatok elől? Különbség van azonban az Afrikát elhagyó portugál vagy francia ember és a között az orosz ember között, aki a napsütötte Bakuból vagy a szép, szecessziós Rigából egy komor, elképesztően hideg Norilszkba vagy egy lehangolóan koszos, füstös Cseljabinszkba kénytelen távozni. Hogy nem akarnak elmenni Észtországból vagy Örményországból? Én nem csodálkozom rajtuk! Hogy mentsék magukat, régi kolóniáikban különféle szövetségeket, pártokat alapítanak, amelyeknek jelszava — maradni, nem mozdulni egy lépést sem! A Pauhina utcai orosz asszony e tekintetben kivételnek számít, de csak azért, mert ő luxus körülmények közt leledzik — családja van, méghozzá moszkvai lakással! Baku: szeretem ezt a várost, embereknek épült, s nem emberek ellen (igen, vannak emberek ellen épült városok). Napokon át lehet itt sétálgatni, Baku érdekes és vonzó. Vannak szép sugárútjai, van néhány utcányi nagyszerű szecessziója, amelyet az olajkirály, Nobel Alfréd honosított itt meg. Egyébként az összes létező építészeti stílus fellelhető ebben a városban. A fő sugárúton néhány világos színű, 30