Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (Bevezető; Madártávlatból) Szenyán Erzsébet fordítása

II. rész: Madártávlatból (1989-1991)

Akik önmaguk elől menekülnek

Bakuban egy orosz asszony lakását kaptam kölcsön. Az asszonynak sikerült innen elutaznia, amikor a városban zavargások, rablások, gyújtogatások kezdődtek. Moszkvában találkoztunk, oda költözött a családjához. Amikor ideadta bakui lakása kulcsát, a leghatározottabban kijelentette: Soha többé nem térek oda vissza. Nagyon megriasztotta, megdöbbentette az agresszív és brutális szabadcsapatok martalékául odadobott város. Elmesélte, hogy csak úgy juthatott ki a repülőtérre, hogy egy mentőautó sofőrje hajlandó volt őt kivinni, különben nem mert volna az utcán mutatkozni.

Már esteledett, amikor Revaz autóbuszával a bakui buszpályaudvarra értünk. A vidékről érkező autóbuszokat elképesztő dudakoncert, sűrű, mozgalmas tömeg, egymást köszöntő, egymástól búcsúzkodó emberek sokasága, szanaszét heverő batyuk, zsákok, kosarak kazlai, paradicsom-, uborka- és saslikárusok, baksist kéregető gyerekek hada, eltompult tekintetű, gumibotos rendőrök fogadják. Kelet, igazi Kelet, amelyet betöltött az ánizs és a kardamómum, a birkafaggyú és a sült paprika illata, igazi Isfahan vagy Kirkük, Szmirna vagy Herat, egzotikus, zajos, sajátságos, önmagával elfoglalt, zárt, a kívülálló számára megközelíthetetlen világ. Bárhol találkoznak is keleti emberek, ott azonnal színes, mozgalmas csődület támad, bazár, szűk, piac születik, minden megtelik kiáltozással, civakodással, huzakodással, de aztán (türelemmel!) mindebből kibékülés lesz, olcsó kis étterem, csevegés, barátságos bólogatás, egy csésze mentatea, egy kockacukor.

A buszpályaudvaron nagyon hamar rájöttem helyzetem reménytelenségére. Hogyan jutok el egy házba, amelyről nem tudom pontosan, hol van, ráadásul itt ez a nehéz bőrönd tele könyvekkel (micsoda őrült mánia mindenütt könyveket vásárolni!) és a negyvenfokos láz!? Megmondaná, kérem — fordulok oda sorban a járókelőkhöz, karjukat, kaftánjukat húzogatva —, hol van a Pauhina utca 117? De az emberek kirántják magukat, türelmetlenül félretaszítanak, és rohannak tovább. Végül tudatosul bennem, hogy ezektől nem tudok meg semmit sem, mert ők is vidékről jött kolhozparasztok vagy Dagesztánból, a Csecsen-Ingus, esetleg éppenséggel a távoli Kabardin-Balkár Autonóm Köztársaságból érkezett kelme- és gyümölcsárusok. Ugyan honnan tudhatnák ezek a városi forgatagtól megrémült, összezavarodott kaukázusi hegyiemberek, hogy hol van a Pauhina utca 117? Toporgok hát tovább tanácstalanul, s már alig élek, olyan szomjúság gyötör. Nincs mit inni. Már este van, s az egyetlen kvaszos tartálykocsi üresen áll.

Taxi sehol. Letörten, reménytelenül végül is megállók az utcám, s kinyújtom a kezemet egy BIC márkájú golyóstollal. Nem kell sokáig várakoznom. A gyerekeknek sólyomszemük van. Egy ilyen gyerek, apja mellett az autóban, észrevett egy embert, aki félreérthetetlenül BIC golyóstollat akar neki ajándékozni. A gyerek kérésére az apa megáll az autóval. Ekkor megkérdezem tőle, tudja-e, hol van a Pauhina utca 117. Beültetnek az autóba, elindulunk. Sokáig megyünk, jó messze vagyunk már a buszpályaudvartól. Valamelyik régi városrészben állunk meg egy sötét utcában. Itt a műemléki régiség értelmében nincs semmi a sznobériából, a tetszelgésből, ragyogásból, a régiség értékéből. Itt az öreg ház annyit jelent, hogy 73 éven át semmiféle javítást, renoválást nem végeztek rajta.

27