Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Visky András: Szárnyasoltár
Visky András Szárnyasoltár y/ em fog meghalni, gondoltam a minap, amikor megláttam. És ettől, rövid időre, megnyugodtam. Hát akkor ebben maradunk. Apánktól tudom, van ilyen. Nincs, ami meghalhatna benne, ezért aztán a halál, opardon!, visszalép. Amiképpen, többszöri próbálkozás után, makacs állat, megtette már. De felhagyott vele. Az anya. Anyánk is ember. Nem, jutottunk dűlőre Péterrel, akivel pedig nem könnyen lehet, nem. Madár. Majd elemelkedik a földről ama napon, az írás szerint. Ha erre gondolok... — ám ritkán teszem, mert kétlábú, tollatlan állat, félek. Aki fél: hal. Meghal. Én. * Egy télre emlékszem, téli reggelre. Hajnalra jobbadán. Azok a nagyváradi téli reggelek az állomással szemközt, nem is reggelek, mondom, hamisítatlan hajnalok, amelyek rendszerint délig eltartanak, csupa füst és gőz és szénszag, amint a hóval, hulltában már lassan és észrevétlenül, mint a menyét, elvegyül, s odalent máris, átmenetek nélkül latyak lesz, lity-loty-lity-loty. A vékony betonkerítés mögött meg nehezen kordában tartható, dohogva tolató állatok a dízel előtti korból. Állunk az ajtóban Péterrel, két ásító inas, indulófélben az iskolába, amikor Apánk, hosszú, fehér hálóingében még (a mennyei divat szerint) felszólít, köszönjünk el Anyánktól. „Hogy hosszú ideig élj ezen a földön” - gondolhatta épp Apánk, ám ezt, most, megtartotta magának, hiszen a parancsolat helyre vonatkozó kitételében - „ezen a földön” - volt valami végéremehetetlen, aminek az értelmét, életünk eddigi tapasztalatai szerint, egyedül Isten tudhatta. Helyre kis kitétel, mondhatom. Legfeljebb Mózes még, kísérletezett Péter. Ha pedig így, rá kell hagyni, mármint Istenre, véli Apánk, és Mózesre, told Péter konokul, hogy a magasságokban lakozó se legyen egyedül, érvel. Beléptünk Anyánkhoz, gyanútlanul, megfeledkezve arról, hogy felszólítás csattant, amiként máskor sohasem. Lídia, a nővér, gyorsan föltette szemüvegét, amivel, megfigyelésem szerint, kisebbnek látta a világot, kisebbnek és meghittebbnek, ami miatt ő jóval magabiztosabb volt, kettőnk között állt, már bent, kicsit hátrább. Anyánk feküdt, elveszve szinte az ágynemű-rengetegbe, fehér volt és áttetsző, mint egy gyolcs-köpeny, amit Isten vállára kanyarít majd Apánk, megilletődve nyugtatva őt, látva a Mindenható szégyenlős sza- badkozását, aki azonban sugárzó arccal áll alatta mégis, mert ilyen palástra vágyott mindig is. Szóra se érdemes, Uram! - segít neki Apánk, mert nem tud szóhoz jutni, olyan szép. Anyánk fölé hajolok, megfogom a kezét, de ő nem viszonozza, ujjai gyertyái hevernek a tanácstalan tenyérben. Megérintem ajkammal hajnali, meleg arcát — nem viszonozza azt sem. Mosolyog. Mint aki valahonnan, messziről, visszanéz. Lídia oldalvást áll most, közelebb, leveszi a szemüvegét, mint egy kalapot. Utánam Péter: föléhajol, ott van vele. Megálla20
