Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - Tusnády László: A Toldi és a néprajz

kiszére vagy a Szent István ünnepi szokásra gondolnunk. Sokféle jelentése van a tűznek: Lükő Gábor szerint a tűz a léleknek, a szerelemnek a szimbóluma, ugyanakkor a megtisztulásnak, újjászületésnek, a veszélyelhárításnak is a képe. Persze, más is lehet. Dante az odüsszeuszi értelmet, tudást kapcsolja össze a lánggal.

Nem véletlenül kezdődnek a legősibb népdalaink természeti képpel: bennük az a hit tükröződik, mely szerint a lélek mindenütt jelen van. A táj, a természet megjelenése a vers elején magának az embernek a lelkét, hangulatát is tükrözi, vagy inkább előlegezi, mint valami bevezető futam. Az ember mindenség-hite, önmaga keresése áradt a füvekbe, fákba, állatokba: önnön létének üzenetét hallotta vissza a madarak énekéből, a szél zúgásából. Ugyanígy van ez az ősi török népdalokban is. Ebbe a mély gyökerű rendbe illik bele a Toldi is: természeti képpel kezdődik. Nem akármilyennel. Kétszeresen ragyog fel a tűz. Egyik esetben a természet ősi gyermeke, a pásztor lobogtatja éji fényét, a másik esetben maga a nap küldi izzó sugarait.

„Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;...”

A tűz és a víz - két ellentétes őselem, és Arany János alföldi táján a győztes, perzselő nap uralkodik. A víz hiányát érzi a föld, s ennek lényei szenvednek a hőségtől.

Az I. ének első két versszakában három őselem van jelen: a tűz, a föld és a víz. Az első strófa a tüzet, a földet s ennek lényeit villantja fel. A másodikban a víz és a föld kapcsolata tárul elénk. A vizet háromszor is említi a költő. Mint ahogy az ember arról beszél gyakran, aminek a hiányától leginkább szenved.

Ennek a kútmélyre húzódott, életet adó elemnek a megnevezésével úgy találkozunk háromszor, hogy mind a három esetben cselekvés irányul rá, tárgyesetben van: első és harmadik előfordulása ezért egyformán vizet (vizet kémlel, vizet merjen), a második esetben pedig egy költői képnek felfokozott elemeként van jelen - az öreg föld véreként, de itt is, mint már említettem, ráirányul a cselekvés, s így „vérit” alakban jelenik meg.

Azt persze mondhatjuk, hogy a rekkenő hőségnek is lehet olyan hatása, hogy az ember a hiányban is érzi a meg nem említett elemet, tehát itt a három őselem mellett a negyedikről, a levegőről is lehet fogalmunk, hiszen állóképben méltán érezhet légszomjat az ember. Jóllehet ez igaz, de egészen más minőség az, ha csak a hiányt érezzük esetleg, és fölöttébb más, ha az eddig nem szereplő elem hangsúlyozottan van jelen. Ennek lehetünk tanúi a negyedik versszakban.

A szoborszerű, szinte anyagi „tilalomfa”-állapotba süppedt főhősnek és a hortyo- gó béreseknek a világába ez a negyedik őselem hoz igazi mozgást, és ez a legelőször bemutatott őselemmel, a tűzzel fonódik össze a hasonlatban, hiszen a forróságban tüzes képe lesz: „...Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?”

Mondanom sem kell, hogy a négy őselemnek ez a látása, érzékelése az emberiség gondolkodásának mély rétegébe tartozik, elég a régi görög filozófiára gondolni vagy arra a tényre, hogy a mintegy háromnegyed évezreddel ezelőtt született nagy török költő, Yunus Emre művében a négy őselem „dört ejderhá” = „négy sárkány”- ként szerepel, s ez közvetlenül a kínaiak sárkányképéhez visz minket, s az ő réges-régi szemléletükben a sárkány a világmindenség alapját, rendszerező elvét jelenti.

Nem véletlen, hogy a Toldi elején ábrázolt tájban az alapelemeknek oly nagy szerepük van, hiszen a hőség a mozdulatlanság képzetét hozza, s a növényeket perzselő, lekopaszító hatásával éri el, hogy épp az ellentétének az egyik tulajdon70