Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Cseke Péter: Kibéddel megáldott Ráduly János
családok eleve rá voltak kényszerülve arra, hogy gyermekeiket minél előbb elsze- gődtessék. A kötetben húszán idézik fel emlékeiket, de akár kétszáz vallomástevő is helyet kaphatott volna benne, mivel Kibéden az aktív férfilakosságnak csaknem a fele belekóstolt a szolgaéletbe, és mindenkinek van róla valamilyen élménytörténete. Mert mindenki másképpen, a maga egyéniségének megfelelően élte át a szolgaságot. Rádulynak persze nem kellett kétszáz férfit kifaggatnia ahhoz, hogy húsz olyan vallomáshoz jusson, amely mind a szociológiai érvényű tényközlést, mind a megformálást tekintve releváns. Az évtizedek során annyira megismerte a kibé- dieket, hogy nem volt nehéz kiválasztania a „nagy szótehetségű emberek”-et. Akik viszont sosem éreztek volna magukban belső indíttatást ahhoz, hogy történeteiket írásban is megfogalmazzák. Merthogy akit kisiskolás korában kiszakítottak a betűk világából — és a szolgasors ezt is jelentette! —, az felnőttként sem tudott soha bensőséges kapcsolatot teremteni az írásos kultúrával; legalább olyan mértékben, hogy az önkifejezéshez szükséges jártasságot megszerezze. Aligha meglepő tehát, hogy ez a réteg az írásbeliség korában is csak az élő beszédkultúra ősi törvényei szerint érintkezik a világgal. És épp ebből adódik Ráduly mostani — telitalálat-értékű — felfedezésének jelentősége: napjaink népi kultúráját egyetlen településen hosszú időn át módszeresen, mélyrehatóan búvárolva olyan — eredeti látásmódról és megformálásról tanúskodó — beszédkultúrát hoz felszínre, amely helyenként a valódi irodalom élményével lep meg. Szép példája ennek Seprődi József — a kibédi zenetudós unokaöccse — céltudatosan szerkesztett, a szervesen egymáshoz kapcsolódó epizódokat árnyaltan kikerekítő elbeszélése. Nem kevésbé szuggesztív ugyanakkor az elbeszélésmód másik változata — Fülöp Imrénél a legszembetűnőbb —, amelyik a tényszerűség erejével hat, szikárságában és tárgyszerűségében válik megrázóvá. Nincs tudomásunk arról, hogy Ráduly népmesét is lejegyzett volna Seprődi Józseftől. Cseppet sem lepődnék meg azonban, ha valamelyik későbbi gyűjteményében találkoznánk a meséivel. A kötet így is kiváló lehetőséget nyújt a népmese és az igaz történet szimbiózisának, egymásra hatásának, műfaji átcsapásának vizsgálatához. A vízitündér leánya tanúsága szerint Lukácsi András előbb tréfás mesévé kerekítette szolgasága történetét (Az én szolgálatom). Most értjük meg, hogy miért. Igazodott a gyűjtő elvárásához, aki akkor épp mesékért kereste fel a nagy szótehetségű elbeszélőt. Nem okozhatott különösebb nehézséget repertoárja gazdagítása, lévén, hogy ami vele szolgasága idején megesett, az a maga hihetetlenségével eleve lehetőséget kínált a népmeséi transzponáláshoz: igaz ugyan, hogy már nyolc éves korában szolgálnia kellett, ám az őt először felfogadó abodi gazdának sem tellett (!) másra, csak egy nyolc esztendős szolgára („Még nyócesztendős se vótam, s szógáltam”). Ez az eset is azt világítja meg, hogy az igaz történet századokon keresztül táplálta, aktualizálta, életessé dúsította a népmeséi szüzsé- ket. Más kérdés, hogy nem mindenik igaz történet épült be a népmesékbe. Már csak azért sem, mivel a mese a vágyköltészet műfaja. Másrészt: igaz története mindenkinek van, de meseépítésre és előadásra csak a legkiválóbb elbeszélő tehetségek vállalkoznak. A kibédi szolgaéletet bemutató kötetnek ott a helye a népi önéletírások (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Bük., 1970; Győri Klára: Kiszáradt az én örömem zöldfája. Bük., 1975; így teltek hónapok, évek. Öt életrajz Salamon Anikó gondozásában. Bük., 1979.), valamint a régi falu emlékezetét rögzítő parasztvallomások (Gazda József: így tudom, így mondom. Bük., 1980; Szenti Tibor: Parasztvallomások. Bp., 1985; Csalog Zsolt: Parasztregény. Bp., 1985.) sorában. 50
