Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Körmendi Lajos: Zöld Kazán (Kazáni tatár és csuvas népköltészeti fordítások)
bolgár várról énekel, elől lejön a színpadról, a zöld leplen áll, a gyerekek köréje gyűlnek, letérdelnek, a színpadi jelmezesek szintúgy, a fájdalmas ének arról szól, hogy a bolgár fővárosnak már csak a neve maradt meg. A színpadon, a színpad előtt tánc, a gyepen lévő kosztümösök is ropják, majd vad rohanás a focipálya füvén, össze-vissza cikáznak a szereplők, a gyerekek felszaladnak az óriási színpadra, a zene drámai, füst, viliózó fények, reflektorok pásztázzák a gyepet, a jelmezesek eltűnnek. Füst, a kisgyermekek ingának, vörös fény, Aszadulin a közeledő fekete viharról énekel, libabőrös leszek, a színpadon drámai hatású tánc a gyerekekkel, a salakon, a pálya körül motorosok száguldanak végig, körbe-körbe, az énekes szenved, a zöld leplen fekszenek a gyerekek, Aszadulin összeesik, harckocsik gördülnek be kintről a stadion salakjára, tetejükön villogó lámpák, a zene drámai, a hatalmas vörös csillagokkal ékesített páncélosok előtt egyetlen hófehérbe öltözött tatár kisfiú kapkodja a lábát, talán nyolcéves lehet, egy férfi megragadja a karomat, másik kezével a gyerekre mutat, látod, az a tatár nép, az a tatár nép, kiáltja, hangosan zokog, az a tatár nép, látod, látod, kérdezi egyre eszelősebben, s csak akkor enged el, amikor a harckocsik kivonulnak a stadionból. A színpadon fehér ruhás nő kezd énekelni arról, hogy a nagy tűz után is megmarad a gyökér, szép, drámai dal, tulajdonképpen siratóének, a gyermekét siratja, majd fohászkodik, hogy Istenem, adjál nekem türelmet! Aztán ismét Aszadulin következik, a nagy tatár klasszikus, Gabdulla Tukaj egyik versét énekli, fuvolaszó, vörös fény, zöld fény, a gyerekek felélednek a zöld leplen, a színpadra betódulnak a kosztümösök zöld lobogókkal, dinamikus tánc, szárnyal az ének, „földem, adjál nekem erőt!”, az egész stadion kivilágosodik, a gyerekek mozgatják a zöld leplet, lovak vágtatnak a futópályán, a nyeregben fiatal lányok és fiúk, villognak a fények, vidám muzsika, a pályát ellepik a jelmezesek, szól a doromb, tánc, a nézők közül sokan énekelnek, tűzijáték kezdődik, az egyik ló megvadul, elszabadul, hatalmas csillagszórók ragyognak a stadion fölött, a lovak félnek, zöld lézerágyúval megcélozzák a Szüjümbike tornyot, lónyerítés, harang kondul, Aszadulin fohászt énekel, egy másik zöld lézernyaláb pásztázza Kazán városát, végül megállapodik a mecset tornyán, a két tornyot a várost átívelő zöld nyaláb köti össze a stadionnal, a lelkesült tömegből kiáltások harsannak, „nagy az Isten!”. Most lírai dal következik, sárga és vörös füst száll az ég felé, a kisgyermekek a zöld lepelre gyűlnek, letérdelnek, szerelmi dal száll, a gyerekek elfutnak, Aszadulin és egy fiatal nő összesimul, zöld zászlók lengenek a gyepbe szúrva. Újabb szerelmi dal, a pár előrejön a közönségig, odagyűlik a többi szereplő is, lakodalom van, összefogódzkodnak, két hosszú emberlánc mozog, aztán a gyerekek előrebújnak, mindenki énekel, a nézők is, Gabdulla Tukaj Anyanyelv című verse szárnyal Kazán városa fölé, önfeledten énekel a nép a megtartó erőről, az anyanyelvről, tatár mivoltukról, könnyesek a szemek, énekel a tatárság, a nép, az a nép, amelyen annyi nagy tűz tiport végig, s a gyökér mégis megmaradt, íme most hajt ki, most növeszt erős törzset, a színpadon kihúzzák háttérnek a zöld leplet, madárcsicsergés, zene, hirtelen, minden átmenet nélkül zuhogni kezd az eső, Aszadulin egy imát énekel, mindenki átszellemülten ül tovább a helyén, a zöld lepel már óriási lobogó a magasban, minden zöld, zöld, zöld, egy fiatalember kicsi zászlót mutat, zöld alapon fehér félhold és csillag, ilyen lesz a zászlónk, ha felszabadultunk, kiáltja, ömlik az eső, Aszadulin az égre mutat, ez Allah üdvözlete, 7
