Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Mohás Lívia: Az a szomorkás reménység (elbeszélés)
Mohás Lívia Az a szomorkás reménység (Gróf Széchenyi István emlékére)-M A vJL egrepedt tégla pattan ilyenkor a falban, máskülönben csend van. Hallgat a komód és a bokor a kertben. Éjszakák, amikor a fold szelleme átvonul fölöttünk és felfokozza a legyőzhetetlen utáni vágyat. Hajnalfelé tetőzik a vágy, akkor halnak meg a vének, a szívbajosok és a bánattal kín- lódók. Ekkor jönnek nagy sivalkodással a világra a kölykök.- Hajnalban halt meg a gróf?- A kérdés nem az, hogy mikor áll meg a szív, sem az, hogy mikor írja meg utolsó levelét az ember Rosalia asszonynak vagy valaki másnak. Hanem az, hogy mikor érett meg a lélek a halálra. Olyan hajnalon történhetett ez a gróf esetében - amilyenről beszélek: mikor megáll a levegő, átláthatatlanul tejfehér lesz az éj, éles a levegő a Hold alatt a parkban. De lehet, hogy fülledt. A lelkek, kik a fold szellemét kísérik, telítettek nagyon, átnyomakodnak a falon, a kárpiton és átsodródnak csontjaink vájatán, az Ízületek gömbjén, áramolnak, áramolnak és belénk sodorják azt a bizonyos felfokozott életvágyat. Vagy: halál utáni vágyat. Tudja-e, miért nem bírt a bánatával a gróf egy ilyen hajnalon? A távlatvesztés miatt. Az vitte el szegényt.- Ugyan! Ezt nem mondja komolyan!- Ahogyan a lélekbetegségéből a kudarcunkat nézte! Már csak egyetlen forradalmat látott s annak vereségét, szitakötő időt, tiszavirág létet.- Nem. A gróf éppenhogy mindent távlatában szemlélt. Miből mi lesz a jövőben, ha így, vagy amúgy lépünk a jelenben. Onvádlásai is ebből fakadtak: ha... nem ajánlom föl azt a bizonyos összeget a magyar nyelv ápolására... ha... nem keltem fel hazám becsvágyó buzgalmát, akkor tovább is csak szunnya- doznak a népek a pusztán, akkor nincsen revolúció, bukás és akasztás. Fejbe- lövés sincsen és nincsen Pannónia Vergiss Deine Toten Nie als Kläger, Leben Sie, akkor Pöltenberg, Vécsey, Damjanich, Dessewffy, Török, Nagy-Sádor, Aulich, Knézich, Kiss, Lahner, Lázár, Leiningen-Westerburg, Schweidel József, mind, mind köszvényesen vénül és végelgyengülésben híd meg... ha... akkor nem válik sakállá Haynau..., ha... akkor. Nem a távlatvesztés, inkább ez az önvád. Ez vitte el szegényt. Lehet. Akkora keresztet ácsolt, amekkorát nem bír el a lélek. Figyelje meg, így roppannak meg azok az emberek, akik a mindent vagy a semmit veszik a vállukra. A gróf, a maga elegáns gőgjében, az előbbit akarta. Másokat felmentett, a bűnös egyedül csak ő. Nem tudom, Isten mit szerethet az emberen, de ezt a fogvacogtató gőgöt nem igen kedveli.- Megint túloz. Inkább szeretné azt az olajos per nahaj der séget? Amikor a szép szakállunkat csinosra keféljük, a fess bajuszunkat formásra megnyírjuk, reménykedve hónunk alá vesszük a pénzes ládikát és kéken mosolygunk? 45
