Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)
alól a korpát pergetve renyhén int a feléje eső első sor első katonájának: Hé, újonc, (Ma, racanule) hozzám! A katona pattan, mint a sodrott balha, és mindjárt látja: a raktár homályos belsejéből nehéz öltözékcsomag repül feléje. Az őrmester kisegítőjének kárörvendó mancsából jön a pák; kék színű, kerek sapka, szovjetszürke, bokáig lelógó köpeny, khaki színű gimnasztyorka, talp- pántos nadrág, síbakancs, derékszíj, vállpántok, inggallérok. Csereberéljetek egymás között, pifánok!, (a gyalogosok gúnyneve), rikoltja a hájas, tokás őrmester. Buzgalmában, pedig semmi fizikai erőt nem fejt ki, oldalt csavarodik a sapkája, és piszkos izzadtságcseppek jelennek meg alacsony ökörhomlokán. Jani kifogja a csomagját, a helyére kotródik, aztán egyre nagyobb élvezettel képzeli maga elé katonáskodása további részét. Képzelgett, képzelgett, de azt, hogy napokon belül szanitéciskolába küldik, álmában sem merte, tudta volna képzelni. Miután a belügyminisztériumhoz tartozó predeali órszázad eme friss töltelékei jóllaktak, megfürödtek, kialudták magukat, és új öltözéküket felöl- tötték, gyülekező következett. Tisztek és altisztek érkeztek valahonnan, el-el- sétáltak a feszesen várakozó katonák előtt, belenéztek a szemükbe, már-már a fogukat is megszámolták volna, ha a század felcsere, egy sovány, magas, piperkőc alak Jani elé érve azt nem kiáltja: Am prins! (Megfogtam!) Jani az elhúzódó vigyázz-állásban nem merte fejét a válla közé húzni, ahelyett ritka igyekezettel pörgette az eszét: talán csak nem csent el valamit akaratlanul is „ezektől a surmócoktól”? Az alhadnagy rangjelzésű felcser felkiáltására a „bizottság” többi tagja Jani elé torlódott; bámulták, majd kiesett a szemük. Az egyik finom tiszti tenyerével megsimogatta az arcát. Misto, (Ügyes), mondta. Másnap Jani meg valami Dinu nevezetű, rettenetesen pocsék, szatmáriasan: oblemocsok katona a felcser kíséretében Bukarestbe indult, az ezredhez. A szokottnál hevesebben dobogott a szíve; megszabadult az unalmas őrködéstől. Három óra őrség, hat óra pihenés, három óra őrség, hat óra pihenés, így a végtelenségig, hétköznap, vasárnap. Az ablaknál bámészkodva, a Bucegi hegység Omul csúcsára épített óriáskereszt látványától elbűvölten, titokban megtapogatta a mellét. Szorongva emlékezett: Dorohoi-on az orvos olyasmit bökött ki, hogy nem a „legerősebb” a szíve. „Bogarat ültetett a fülembe.” Irtózott a haláltól. Mi lesz, ha terveit nem viheti véghez? Mi lesz a huszadik századi magyarság sorsának ábrázolásával? „Ki írja azt meg? Rajtam kívül senki sem képes erre.” Gyermekkorában, ha valaki szívrohamban halt meg, az emberek kicsit irigykedve azt mondták: „Könnyű halála volt, Isten nyugosztalja”. Vajon könnyű halál a szívhalál? A felcser arról beszélt: a szanitéc iskola Nagyváradon működik. Az óromán Dinunak fogalma sem volt Nagyváradról, de mosat- lan lófogait mutogatva kiadósán bólogatott. Jani érdeklődőén nézett rá. Találgatta: melyik feljebbvaló választhatta ki ezt a zavaros-kék szemű, mitesszeres arcú, hajjal benőtt homlokú, görnyedt hátú fiút? A felcser nem, az biztos. Az alhadnagy főként Janival akart szót váltani, Dinu azonban folyton akadályozta ebben. Gyorsan beszélt, fáradhatatlanul pergett a nyelve, ezért a felcser Bukarestig csupán annyit közölhetett Janival: imádja a magyarokat. A rádióban mindig Budapestet keresi; olyan szép a magyar beszéd. Alkalmat talált rá, hogy Dinu távollétében közölje vele: tanuljon jól. A tanfolyam után gondja lesz rá, hogy a gyengélkedőben, „betegszobában” ennek a...másiknak ne legyen semmi keresnivalója. Jani udvariasan figyelt, de nem volt odáig az örömtől, a lelkesedéstől. A szanitécmunka cseppet sem kecsegtette. Injekciókat kell majd 6
