Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám - Fried István: Petőfi Sándor és a „szláv” világ
A lényeges azonban nem annyira a följebbi tény: inkább az, hogy Petőfi azért találhatott (nem az „alkati” rokonság miatt, hanem inkább a romantikus költői attitűd teljesebb megvalósításának okából) utat a szláv világhoz, mivel egyrészt az 1840-es esztendők messianisztikus várakozásainak volt képes költői formát kölcsönözni, a hagyományos szakrális szókincset a demokratikus eszmékkel feldúsítani, másrészt rátalált a népdalszerűségnek igényelt változatára, amelyben a német romantikus dalforma helyi színt kaphatott, az énekelhetőség és látszólagos egyszerűség a külső formát tekintve a népdal eszközeit kérte kölcsön. így válhatott a Falu végén kurta kocsma nemcsak a magyar, hanem a szerb irodalom kedvelt darabjává; Póth István emlékezése szerint a költemény „szerb változatát népi dallamra énekelték”; és így „szerb népdalként szájról szájra teijedt”. A Petőfi-életmű utóéletében azonban jóval kalandosabb epizódokra is bukkanhatunk. Például az első bolgár Petőfi-fordítás egy Prágában tanuló bolgár diáktól származik (megérdemli, hogy nevét ideírjam: Atanász Trifonov Hiev). Ez a bolgár diák annak a Jan Nerudának vonzáskörében találkozott a Petőfi-életmű néhány darabjával, aki Petőfinek, jóllehet nem tudott magyarul, lelkes híve lett, aki lapját Obrazy Zivotának nevezte el, s ez magyarul Életképeknek fordítható. Neruda viszont feltehetőleg németből ültette át Petőfi verseit csehre, s a sokszoros áttétel sem árthatott Petőfi cseh (és bolgár) hírének, hiszen Petőfi előtt járt legendája, meg a magyar forradalom és szabadságharc emléke. Majdnem mulatságos Az őrült című vers bolyongása a szláv nyelvek és irodalmak között. Póth István meggyőző kutatásait idézve mondom el, hogy Jovan Jovanovic Zmaj a maga korában nagyhatású és igen népszerű átköltése Vladimir Vasziljevics Umanov-Kaplunovszkij orosz antológiájába is bekerült, 1888-ban, természetesen orosz fordításban. Itt látta meg Ivan Vazov, a bolgár irodalom jelese, aki viszont oroszból bolgárra ültette át a Petófi-verset. S most itt nem az a fő kérdés, hogy mi maradt Petőfi romantikus látomásából, hanem az, hogy még az eredetinél kevésbé erőteljes és a nyelvileg kevésbé poentírozott fordításokon is áttetszett Petőfi lendülete, szenvedélye és nem utolsósorban gondolatisága, és ez, valamint az a tény, hogy jól „szavalható”, áttörte a nyelvi akadályokat, és szinte körbejárt a szláv irodalmakban. Különös sors jutott A hóhér kötele című, kevesebbet emlegetett, érdemén alul méltányolt, bár kétségtelenül nem a legsikerültebb Petőfi-prózának, hiszen szinte ponyvanyomtatványként több szláv nyelvre fordították le. Népszerűsége nem a végletes, az hugo-i groteszk-elvet szinte iskolásán megvalósító, és az ifjú Jókai prózai epikájával egyívású, túlzónak ható előadásának köszönhető, hiszen a populáris kiadásokban éppen a nyelvi fantázia szegényesedéit el, s a grand guignol—vonások erősödtek föl. Mindenesetre a szokványos Petőfi-képbe nem illő kisregény utat talált szláv nyelvű olvasóihoz. Néhány megjegyzést igényel Miroslav Rrleza magyar irodalomképéből kiemelve az, amit Petőfi Sándorral kapcsolatban összegyűjthetünk az életmű különböző szektoraiból. Krleza magyar irodalomképe rendkívül differenciált, és a kutatás — helyesen — elsősorban Ady Endrére koncentrált. Joggal tehette, hiszen a Krleza- életmű a magyar századelő, az osztrák szecesszió, az olasz dekadencia számos újítását igyekezett szintetizálni, méghozzá olyképpen, hogy a korszak horvát—osztrák-magyar valóságával szembesítette. Petőfi Sándornak olyan művei, mint A farkasok dala vagy Az apostol aligha illeszthetők be ebbe a — Krleza számára pályát meghatározó — élménykörbe. Nem is irodalmi fogantatású — legalább is kezdetben — viszonya Petőfihez, hanem a dualista kor arisztokrata ízlésével szemben számára a természetesség és a népiség, a fennállóval szembeforduló elszántság és az önmagára hagyatott, mindentől és mindenkitől független forradalmiság 81
